Ass blaster

Gabi családtag volt. A nővérem veje, az unokahúgom férje. Ha röviden jellemezném azt mondanám hogy egy jámbor óriás. Kétajtós szekrény termet, péklapátnyi tenyér. Olyan igazi nagy lapaj ember. Szerencsére agresszivitás annyi szorult bele mint egy molylepkébe. Klasszikus életút az övé. Házasság, lakás, gyerekek. Világéletében dolgozott, mégpedig kemény fizikai munkát. Először sírkövesnél csiszolta a köveket majd odavittem ahol én dolgoztam. Soha senki mással nem tettem ilyet de benne megbíztam. Megállta a helyét, soha kifogás nem érte a munkáját. 

Voltak elhajlásai de kinek nincsenek? Néhány évig anyáméknál laktak és egyszer mutter ment reggel a boltba és Gabit ott találta a virágágyásban aludva a tulipánok között. Éjszaka már nem szomjasan hazatérve nem akarta zavarni a családot és megágyazott magának a virágok között. Anyám kiváló éleslátással mindjárt elnevezte Tulipános Fanfannak. 

Aztán egy kis faluban lakást vettek és jött három gyerek. Nagy szeretettel nevelték őket szerény körülmények között de mindent megadva nekik. 

A munkahelyen kívül általában disznóvágáskor futottunk össze. Brutális ereje sokszor kisegített. A családom többi tagja nem lelkesedett a disznó gyilkolászásért de Gabi, apánk halála után néhány évvel került a családba éppen jókor.  Ha ő megfogta a disznót az meg volt fogva. Emlékszem egyszer egy közel hárommázsás cocát vágtunk a nővéremnek. Nem mertük kiengedni az udvarra, a karámban viszont csak a disznó meg két ember fért el.  Mondtam a Gabinak hogy márpedig kettőnkre vár az ott bent. Bólintott, bementünk. Lebirkóztuk aztán megszúrtam. A disznó utolsó erejével a lábával a karám egyik oldalát döntötte ki a fejével a másikat. Mondtam is Gabinak hogy veled ketten akármekkorát bevállalok.

Aztán kikerültem Londonba, a disznóvágások is elmaradtak már, csak annyit tudtam róla hogy dolgozik becsülettel. Két gyönyörű unokája született, és ha a sors közbe nem szól látta volna felnőni őket. Nővéremmel minden héten telefonon beszéltem és ő mondta hogy baj van a Gabival. Megtámadta valami kór és testileg szellemileg napról napra épült le. Megjárta a magyar egészségügy legsötétebb bugyrait, de nem tudtak segíteni rajta. Karácsonykor meglátogattam és bár akkor tiszta elmével beszélgetett velem, már az ágyból nem tudott felkelni. Az a hatalmas ember elfogyott. Szörnyű volt nézni hogy az egykor életerős, hegyomlás méretű  férfi magatehetetlenné válva fekszik az ágyon. Felesége a munkahelyét otthagyva főállású gondozóként minden percében vele volt.

Aztán egyik reggel hívott a nővérem. Gabi meghalt. Eddig bírta. Nem volt ötven éves. Feleséget, három gyereket két unokát hagyott hátra.

A sors nem kímélte. Apját gyerekkorában elvesztette autóbalesetben. Nővére, bátyja évekkel ezelőtt meghalt rákban. Most ő is követte őket.

Melós volt. A legjobbak közül. Férj volt, apa volt, nagyapa volt. A legjobbak közül. 

Gabi, egyszer majd ott fönn számítok rád mikor meg kell fogni a disznót.

Nyugodjál békében, legyen neked könnyű a föld.

Londonban bemutatták a Diggerdrájvert.

Mielőtt a részletekbe belemennék minden nézőnek szeretném megköszönni hogy megtisztelt jelenlétével. Ahogy megköszönöm a szervezőknek a szereplőknek valamint a háttérembereknek az áldozatos munkáját. Talán nem kell hangsúlyoznom hogy mindez mit jelent nekem. 

Majdnem két év telt el a Diggerdrájver magyarországi bemutatója után mire Londonba is sikerült elhozni az előadást.

A magyar premier után a feleségem megkereste a http://stageinlondon.com/ -ból Editet hogy lenne-e kedvük lebonyolítani a szervezést. Edit, aki egyébként egy rendkívül kedves elbűvölő hölgy első szóra beleegyezett és azután sem változott a véleménye hogy végigolvasta a blogomat. Tisztelet érte. Innen kezdve mi semmit nem tudtunk a szervezés állásáról csak mikor karácsonykor beszéltem Mácsai Palival ő mondta hogy sínen van az ügy. Kitűzték az időpontot március 24-re.  

Aztán hogy a szervezésből nekem is jusson valami kaptam egy emailt az Index hírportál újságírójától hogy csinálnának velem egy riportot és szeretnék ha egy profi fotós tőlük a munkahelyemtől kezdve fotózna a nap végéig. Ebből a munkahelyi fotózás volt a kemény dió. Egy angol építkezésre nem lehet csak úgy bemenni és fotózni. Ezt elintézni engedélyeztetni óriási dolog. Fogy Frei Tamás szállóigévé vált mondásával éljek ez olyan csak nekem csak most kategória volt. 

Na lényeg a lényeg, néhány emailváltás után pontosítottuk hogy pénteken reggel hatkor ott leszek érte South Ealingben a szállásuk előtt. Hatra jött is Timi akinek nagyon nem volt egyszerű napja. A nap forgatókönyve úgy alakult hogy fél tizenkettőig dolgozom azt végigfényképezi majd hazamegyünk ahol csatlakozik hozzánk Bálint az újságíró és átöltözés után irány Aldgate East a Frei kávézó ahol közönségtalálkozó lesz, utána irány a színház bevilágítás, próba és előadás. Majd utána a nap levezetése a legközelebbi PUB-ban. Timi elképesztő munkabírással reggel hattól éjfélig végigfotózta a napomat a tízkilós fotóstáskát cipelve. Nem mondtam neki hogy az előnyös oldalamat fotózza, nem akartam lehetetlen feladat elé állítani. Nem láttam a képeket, ő a profi megbízom benne. Egyébként is le a kalappal előtte, A munkahelyen jó érzékkel kiválasztott egy helyet ahol senkit sem zavar és nincs útban senkinek oda beállt és onnan fotózott végig. Érdekes egyébként hogy az egész idő alatt soha nem éreztem tolakodónak vagy zavarónak ahogy végzi a munkáját. Kösz Timi.

Szóval délre hazaértünk ahol gyors pelenkacsere és öltözködés után metróval mentünk a kávézóba. 

Itt ragadjunk le egy kicsit. Egy anekdota és egy epizód erejéig. az angol hozzáállás szemléltetése okán. Valamikor régen a hetvenes években történt hogy egy magyar újságíró Londonban telefonálni akart egy nyilvános telefonnal. Bedobta a pénzt de a gép elnyelte és nem adott vonalat. Próbálkozott még néhányszor  de a gép mindannyiszor elnyelte a pénzt. Az újságíró meglátott a közelben egy bobby-t. Odament hozzá és mondta hogy rossz a készülék elnyelte a pénzét hol talál legközelebb telefont.  A rendőr kérdezte hogy mennyit dobott be? Mondta az összeget és a bobby zsebébe nyúlva kifizette neki. Kérdezte hogy miért fizeti ki? Azt mondja majd jön a telefontársaság embere aki visszaadja neki a pénzt. Ok, de honnan tudja hogy én bedobtam? Onnan hogy ön MONDTA.

Szóval mentünk a metróállomásra ahol feltöltöttem a bérletemet 10 fonttal. Összesen 16 font lett rajta. A kapun viszont nem akart átengedni.  Odajött a metrós mókus és némi húzogatás után kinyílt a kapu. Tény hogy öt éves az oyster kártyám már olyan kopott hogy festék sincs rajta és egy éve nem használtam. Na mindegy, beengedett de Aldgate East-nál már nem engedett ki. Odaintem az ajtónálló embert mutatom hogy nem működik. A saját kártyájával kiengedett majd odamentünk egy ellenőrző géphez és próbálta megnézni hogy mi a baj. beütötte a kártya számát a gép kiírta hogy rossza kártya és 0 font van rajta. Az ember megkérdezte hogy mennyinek kellene lenni rajta. Mondom hogy Golders Green-ben volt 16 font most talán 13. Beüti a gépbe hogy 13 font, megnyom egy gombot és kiesik egy vadonatúj oyster kártya 13 fonttal feltöltve. Mert azt MONDTAM hogy 13 font van rajta. Szóval így működnek a dolgok errefelé.

A Frei kávézó egy kellemes hely, erős késztetést érzek hogy többször felkeressem. Nem azért mert a találkozó alatt fantasztikusan finom kávét ittunk és minderre a kávézó vendégei voltunk, hanem mert tényleg olyan hely ahova vissza kell menni. 

Mikorra odaértünk már ott volt Epres Attila és Bagossy Laci. Valamint itt találkoztam először Edittel a szervezővel.

Mivel szűk időkorlátok közé voltunk szorítva péntek délután kettőre tömegeket nem vártunk, mégis jött rajongó Attilához. Itt kaptam az első csodálatos ajándékot. A Diggerdrájver dedikált szövegkönyvét. Egy óra nagyon kellemes beszélgetés fotózás és kávézás után A stábot autóval átvitték a színházba próbálni mi pedig Bálinttal beültünk egy török étterembe ebédelni és ott csinált riportot velem. Némi Efes török sör elfogyasztása és valami darált bárányhúsos történet magunkévá tétele után mi is elindultunk a színházba.

Ott már folyt a bevilágítás, próba stb...

Mivel a feleségemet és a fiamat két szereposztásban játsszák de én mindkét alkalommal a másik párost láttam itt ismerkedtem meg Ágival és Leóval, akik a családomat alakítják. Ági végtelenül közvetlen barátságos hölgy a fia pedig igazi tőről vágott vagány gyerek. (Na Ági ezt a tőről vágottat fordítsd le angolra, a férjednek:))))))))

Megint életem egyik kiemelkedő élményét éltem át. Láttam Bagossyt rendezni. Elképesztő a figura. Nem mondom hogy akkora tehetség mint ide Lacháza mert keveslem a távolságot. Laci egy csendes könyvelő kinézetű ember akiről azt hinnéd kettőt nem tud szólni. Aztán mikor látod munka közben akkor elképedsz. Mindent észrevesz mindent szóvá tesz és csak a tökéletes szorozva tízzel  elég jó neki. Valamint volt ott még valaki. Egy szakállas joviális figura, Tóth Péter. Ő csinálta a bevilágítást és a díszleteket. Kell róla néhány szót ejtenem. Sokszor beszéltem már szakértelemről meg tehetségről. Elvileg ezek kellenek a jó munkához. Ez igaz. Van viszont valami ami még kell hozzá. Ami szavakkal nehezen kifejezhető. Ami összefogja a szakértelmet és a tehetséget egy egésszé amiből megszületik egy kifogástalan MUNKA. Vagy produkció. Vagy nevezzük ahogy akarjuk. Néztem Petit és magamat láttam kívülről munka közben. LÉLEK van benne. SZERETI amit csinál bazmeg... SZERENCSÉS ember. Aki tehetséges jó szakember de kényszerből csinálja amit csinál az látszik a munkán. Vagy produkción. Vagy nevezd ahogy akarod. Peti rokon lélek. Ő is mint én a munkánkkal KISZOLGÁLUNK embereket akiknek ettől KÖNNYEBB. A munkánkból születik valami. Az övéből egy ház, az enyémből egy művészi produkció. Vagy fordítva? Jól van Peti csak vicceltem:)))))))))) Figyu Peti, elmondok egy sztorit. Volt egy nagyon okos egyetemet végzett barátom aki rácsodálkozva a City toronyházaira azt találta mondani hogy EZ az igazi építészet nem az árokásás. Igaza van. Én valóban, te pedig átvitt értelemben de árkot ásunk. Erre viszont, ÉPÜL valami. Mindegy hogy egy épület vagy művészi produkció, de a mi háttérmunkánk nélkül senki nem csodálkozna rá a végeredményre. 

"Mert felül a gálya..."

...de ha nincs alatta víz akkor az a gálya egy métert sem megy előre.

Szóval kúrva jó hangulatban telt a délután. A világítás, a díszlet összeállt (a darab egyik főszereplője az asztal, Editék saját étkezőasztala volt a lakásukból). Lacitól megtudtam mi az mikor a színész hátba, vagy mellbe kapja a tapsot, Attilával elnyomtunk néhány vidám sztorit, úgyhogy hamar telt az idő. 

Hét órakor elkezdték beengedni a nézőket. Most láttam harmadszor a darabot de ez a pillanat bennem mindig egy furcsa érzést kelt. Nézem a bejövő embereket akik nekem teljesen idegenek és azért jöttek hogy lássák az életemet. Már otthon amikor álltam a színház előterében és jöttek a nézők, arra gondoltam hogy uramisten ők most az én életemet jöttek megnézni. Furcsa érzés. Persze nagyon sok barát és ismerős is eljött. Köszönöm mindenkinek.

Az előadás.

Nem lehet szavakba önteni. Ha még Bagossy Laci is azt mondja hogy ez volt a legjobb akkor tényleg ez volt a legjobb. Attila lubickolt. Sziporkázott. A gesztikuláció, a mimika, a csendek mind mind a helyén voltak. Néha bevonta a közönséget és a nézők készségesen játszottak alá. Elképesztően jó közönség volt. Mint kivándorolt emberek közel érezték magukhoz a történetet. Leo szépen artikulálva gyönyörűen mondta el a mesét a végén, szinte észrevétlenül csúszott át a szöveg magyarból angolba.

A végén óriási siker óriási vastaps. Négyszer tapsolták vissza a színészeket. Rengetegen gratuláltak nekem is. Aztán valami csodálatos következett. Ajándékot kaptam. Az Örkény színház homlokzatára volt kitéve a Diggerdrájver egy méterszer négyméteres plakátja vászonból. Ezt hozták el nekem. Valamint egy dobozt amiben Bagossy Levente díszlettervező munkája volt, a Diggerdrájver berendezett színpadának makettje, hihetetlen precíz aprólékos munkával kivitelezve. Örök emlék. Mindig eszembe fogja juttatni hogy csináltam valamit ami örömet okoz az embereknek.

Köszönöm az ajándékokat, és köszönöm ezt a csodálatos estét mindenkinek. 

Viszont még nem volt vége a napnak. Az igazi közönségtalálkozó most következett. A stábbal és vagy tíz magyarral beültünk a legközelebbi PUB-ba, Csatlakozott a társasághoz jónéhány pohár Mr Ale és Mrs Cider, úgyhogy a hangulat meg lett alapozva. Olyan igazi jóféle hangzavaros sztorizós kocsmai hangulat.

Valamikor éjfél felé hazakeveredtem és bedőltem az ágyba mert reggel menni kellett dolgozni. 

Szóval így telt ez a nap.

Március 24.-én pénteken a Londoni Frei Caféban 14 órakor közönségtalálkozó lesz. Ott lesz a Diggerdrájver rendezője Bagossi László, a Diggert játszó Epres Attila, sőt még én is odatolom a pofámat...

Mindenkit szeretettel várunk. Jegyek a kávézóban a találkozó ideje alatt és a színházban is megvásárolhatók.

Aki véletlenül olyan egybites netanalfabéta mint én, annak mondom hogy a Stage in London oldalán a PayPal vásárlást választva a PayPal fizetés alatti Check Out gombra kattintva PayPal regisztráció nélkül közvetlenül bankkártyával is lehet fizetni. Aki holnaptól péntekig vásárol jegyet az a bankkártyás fizetéskor kapott azonosító kóddal igazolhatja a jegyvásárlást.

Köszönöm.

Ez a poszt most nagyon szakmai lesz. Nagyon hosszú, nagyon átfogó és nagyon száraz szakmai. Megmutatom azt hogy egy építkezésen mi a feladata egy diggerdivernek és hogy a munkaidőnk mennyi részét teszi ki az árokásás vagy a földmunka. Megmutatom mik a szakma szépségei és nehézségei. Mikre kell figyelni és mitől olyan szeretnivaló ez az egész, és akkor itt ragadjunk le néhány szó erejéig. Nem erre a szakmára készültem de úgy vagyok vele mint a székely a viccben.

"Megharagszik a székely cipész a segédjére, hozzávágja a kaptafát. Elhajol a gyerek, s pont belép a székely felesége. Képen találja a kaptafa. Mire a székely:
– Így is jó."

Ez a poszt egy érdekes témáról fog szólni. az a bajom hogy nem tudom minek nevezzem amiről írni fogok. Először a nemzettudat szóra gondoltam de ezt sok ember félreértelmezi, és elviszi politikai vonalra. A néplélek sem igazán jó szó de közelít legalább. Arról akarok írni hogy az általam megismert nemzetek fiainak milyen a gondolkodásmódja a hazájukhoz való viszonya, és hogy ez mennyiben különbözik tőlünk magyaroktól.

Először az általam csak Ír szindrómának nevezett jelenségről írnék. Állítólag hatvanmillió Ír él a világban, de ebből csak 4,6 millió az anyaországban. A többi büszkén vallja írnek magát és büszkén őrzi ír dentitását. Jaaa hogy hazaköltözni... Na azt nem. TÁVOLRÓL imádják szeretik Írországot de haza nem mennének ha ütnék öket se. Sokáig dolgoztam együtt Garry-vel aki jó írnek megfelelően mélységesen utálta az angolokat de ő 30 éve Londonban él. Megszületett az unokája és a gratuláció után megkérdeztem mi a neve. Elborult az arca és szomorúan mondott valami nevet majd hozzátette, nem ír név. Itt él 30 éve, a lánya itt született a veje angol és sérelmezi hogy a gyereknek nem ír neve van. Angliában van a világ egyik legnagyobb munkagép gyártó vállalata a JCB. Mégis meglepően kevés JCB markoló van az építkezéseken. Én az öt év alatt talán hárommal dolgoztam. Nem értettem hogy miért, aztán megtudtam hogy a nagy építőipari cégek 90%-a ír cég. Aha. Cserébe a fővállalkozó cégek angolok és ott tesznek keresztbe az alvállakozó íreknek ahol tudnak.
Egyébként én a munkaterületen nem tudtam különbséget tenni ír és angol között. Az angol hozzáállás is érdekes. Ha felmerül egy probléma amit a tervtől eltérően könnyebben meg lehet oldani akkor is az van hogy szuronyt szegezz és előre ahogy le van írva, tűzön vízen keresztül.
A közhiedelemmel ellentétben az építőiparban, keményen dolgozó angolokkal és írekkel találkoztam. Azt is az előnyükre kell írnom hogy minden hibán hamar túllépnek és sohasem hivatkoznak elmúlt dolgokra. Óriási különbség ez a magyar mentalitással szemben. A magyar beskatulyáz az angol bizalmat ad. Mondok egy példát. Ha magyarországon például gyilkossággal vádolnak valakit az a közösség aki ismeri, akkor is gyilkosnak bélyegzi haláláig ha felmentik és kiderül köze sem volt bűncslekményhez. Az angol az ugyanúgy tekint rá mint bármelyik másik ártatlan emberre. Felmentették akkor ártatlan. Ennyi.
Az albánok érdekesebb náció. Gondolkodásmódban talán ők állnak legközelebb a magyarokhoz. Kreatívak és előre gondolkodnak. Az albánok jó melósok de ennek ára van. Az érdekérvényesítő erejük a legmagasabb. Többet tesznek le az asztalra mint más de ezért többet is ki tudnak harcolni. Ezért van talán hogy a legtöbbet az évek során albánokkal dolgoztam. Mindig kiharcolták hogy én dolgozzak velük. Büszkék a hazájukra de a többi migránsnál kevesebben tervezik a hazaköltözést.
Kezdetektől fogva mindig megkérdeztem a munkatársaimat hogy itt maradnak végleg vagy hazamennek valamikor. A legnagyobb számú hazaköltözni szándékozók azok a lengyelek és románok. Érdekes hogy minden volt szocialista ország melósa ugyanazt válaszolta arra a kérdésre hogy mi a legrosszabb a hazájában. A korrupció. Ebben mind ugyanazt mondta.
A románok nagyon jóindulatú nép. Mindig kiemelt segítőkészséggel álltak hozzám mikor kiderült hogy magyar vagyok és alig beszélek angolul. Sokat köszönhetek nekik. Teljesen más emberek mint aminek a politika beállítja őket. Szinte mind haza akar költözni.
A románok és lengyelek között megindult egy nagyarányú visszavándorlás. Ennek több oka van. egyrészt elég régen vannak itt hogy összegyűjtsenek egy kis pénzt, másrészt a hazájuk gazdasága tényleg megindult felfelé, harmadrészt megadta a lökést nekik a Brexit vagyis úgy érzik nem szívesen látott vendégek itt.
Az írekben nagy a hazafi öntudat de csak a szájuk nagy valójában eszük ágában nincs hazamenni. A lengyelek románok egészen más indíttatásból mennek haza. Van bennük egy erős csordaszellem vagyis csak az övéik között érzik magukat jól. Aki ismeri itt a fenti nemzetek polgárait az pontosan tudja miről beszélek. Amíg két magyar egy munkahelyen megöli egymást addig a lengyelek addig mesterkednek míg mindenki lengyel lesz ott. Nem összetartók , hanem kell nekik egy saját közeg ahol jól érzik magukat.
Az én ismeretségi körömben nincs magyar aki a hazaköltözést fontolgatja. Tudom minden propagandaszöveg azt sulykolja hogy özönlenek haza a magyarok. Nem így van. A magyar nehezen mozdul de ha kicsit is gyökeret ver valahol akkor onnan is nehezen mozdul. A magyar indulatból hagyja el a hazáját és az országot hibáztatja amiért mennie kellett. Más ország más mentalitás. A magyarban nincs csordaszellem inkább kerüli a másik magyar társaságát. Viszont a munkahelyén kiválóan megállja a helyét. Az előre gondolkodás képessége legjobban a magyarokra jellemző.
A fentiekben leírtakkal sokan fognak vitatkozni de én a saját tapasztalataimat írtam le, másnak természetesen lehetnek más tapasztalatai.
Még egy jellemző dologról szeretnék írni. Az itteni társadalom egy kis szeletéről ami független nemtől, kortól, országtól, nációtól.
Az egybites emberekről írnék. Magyarul a hülyékről. Az olyan hülyékről akiknek fülhalgatón súgja egy gép hogy beszív kifúj, beszív kifúj....Akik segítség nélkül elfelejtenének levegőt venni. Akik agy nélkül élnek bele a világba és az ostobaság olyan fokát produkálják ami egy magyar ember számára elképzelhetetlen. Amikor ilyennel találkozok mindig ledermedek és nézek ki a fejemből hogy ez az ember hogy tudta a saját születését túlélni.
Mondok egy példát. A gépekkel gyakran emelünk súlyt. Ezt egy méteres kampós lánc segítségével tesszük amit egy úgynevezett schakle-vel(sekli) kapcsolunk hozzá a géphez. Így néz ki a lánc schakle-vel.

Így néz ki a schakle...
...és így néz ki összerakva.

Na most ez egy olyan egyszerű feladat amit egy háromhónapos pávián gondolkodás nélkül el tud végezni. Akárki ránéz AZONNAL tudja hogy kell összerakni. Na most mit mondjak arra az angol épületgépész művezetőre aki így akarta összerakni? 
Kintlétem alatt három emberel találkoztam aki a menetes felébe csavarta először a zárórudat. Ilyenkor azért megkérdezném hogy mit gondolt? Mi fog történni? Hirtelen végigmenetes lesz a rúd? Vagy mi van?
Másik eset. Albán kolléga mondja hogy vigyem magammal a méter széles meg a fél méter széles kanalakat. Mondom mit fogunk csinálni? MÁSFÉL méter széles árkot kell ásni. Kész. Itt dobta le az agyam az ékszíjat. Ez az ember tizenöt éve a brit építőiparban dolgozik és azt hiszi hogy a másfél méteres árkot két kanállal ássuk.
Harmadik eset. Az autósok körében egy érdekes szokás dívik itt. Ha valakinek lerobban az autója az meg sem kísérli eltávolítani az útról. Amíg ő segítséget nem kap addig az autója ott ahol rerobbant feltartja a forgalmat. Ez városban sem egy vidám dolog na de autópályán? Jövök haza munkából Welwynből és az A1-es autópályán 6 kilométeres torlódás. Gondoltam biztos baleset történt. Egy óra múlva araszolva elértem a probléma helyére. A BELSŐ sávban egy Ford Focus ott állt lerobbanva két ember meg benne ült. Kétsávos az autópálya plusz leállósáv. Ez a két ember meg sem kísérelte eltávolítani az autót az útból. Tőlük négy méterre ott volt a leállósáv. Mégis mit gondoltak?
Az itt élők számtalan ilyen esetet tudnának felsorolni. A butaság olyan mértékben van jelen hogy az egy magyarnak sokkoló.
Beszéljünk másról.
A világ változik és kialakulóban az új embertípus, a világpolgár. Mi régivágású földhözragadtak ezt gyökértelenségnek nevezzük holott közel sem erről van szó. Vegyünk egy egységnyi tudásanyagot amit egy ember fel tud venni. Ebből mondjuk 20% a lakóhellyel az országgal a történelemmel a kultúrával kapcsolatos tudásanyag. A világpolgárnak ugyanúgy megvan ez csak több országból szélesebb látókörben de nem olyan mélyen mint aki egy helyen leéli az életét.
Mi ezzel a baj?
Az hogy mi nem értjük az egy dolog, de miért kell alacsonyabbrendűnek tartani? Merthogy akinek gyökerei vannak az már egyből feljebb pozicionálja magát, hiszen HAZÁJA van. Tudja ki volt Koppány. A legtöbb ilyen aztán annyi gyökeret ereszt hogy törzse és lombja már nem is lesz.
Rendkívül találó és jó kifejezés a kulturális intelligencia. Mit takar ez? Az alkalmazkodás képességét, hogy befogadjanak és ennek reciprokát a befogadás tehetségét. Igen jól értettétek a befogadás tehetségét. Ehhez kell a kulturális intelligencia.
A világpolgároknak az alkalmazkodás és befogadás tehetsége gyerekkortól tanult és kialakult viselkedésforma.
Egy világpolgár az mindenhol jól érzi magát a bőrében és nem keresi önmagát meg nem akarja feldolgozni a múltat meg nem nyomasztja Trianon traumája hanem ÉL.
Na ez az ami a legtöbb emberből irígységet vált ki.
Ez az irígység legtöbbször úgy tör a felszínre hogy azt mondják a világpolgárokra, otthontalanok. Én meg azt mondom mindenhol otthon vannak.
Az élet értelme hogy elégedetten és boldogan éljünk a világban. Hogy ezt egy országban tesszük vagy húszban nem mindegy? Boldogabb az az ember aki elmondhatja hogy olyan országban él aminek földjét ősei vére öntözte? A magyar ember legnagyobb problémája hogy összekeveri a patriotizmust a nacionalizmussal. A patrióta azt mondja hogy ahol él ahol született az mindenben a legjobb. A nacionalista azt mondja hogy ahol él és ahol született, azon kívül minden szar. A parióta elfogadja hogy valakinek több otthona lehet, míg a nacionalista otthontalannak nevezi.
Lehet bármit mondani de az új embertípus kialakulóban van és egyre több lesz belőle. A világ kinyílt. Ősi dogmák dőlnek meg. A föld, a haza dogmái. Hogy ez jó vagy nem az idő majd eldönti de az tény hogy létezik a jelenség. A röghözkötöttség egyre lazul. Az új generációt már nem lehet lózungokkal jelszavakkal otthon tartani.
Az új generáció romlott erkölcstelen és lusta. Pontosan annyira mint mi voltunk apáink generációja szerint, és volt apáink generációja a nagyapáink szerint. Aztán a világ továbbgördül és ad. Mondom AD. Ad környezetbarát elektromos autókat, ad utazási lehetőségeket, ad internetet, ad nemzetközi konyhát, ad okostelefonokat. Mindezeket a romlott erkölcstelen lusta generációk teremtik meg.
A fenti írás csak egy árokásó eszmefuttatása volt a semmiről. Ne vegyétek komolyan.