HTML

Ass blaster

Friss topikok

  • diggerdriver: @MAXVAL bircaman közíró: Dögunalom. Annál már a semmi is jobb. (2019.07.20. 06:59) Gyerekiahóra...
  • MAXVAL bircaman közíró: @diggerdriver: Most újra megjelent, furcsa. (2019.06.07. 18:40) Brexit
  • lpt1: Ó, a családoknak kifizetett támogatásoknak megvan a hozadéka bel- és külföldön is. (2019.04.23. 16:33) Billog
  • diggerdriver: @Sütemény1975: @emzperx: Így van, azért a moziélményt nem lehet űberelni. (2019.04.08. 08:21) A mi kis Mozink.
  • Sir Bates dö Hól: Megértem atyai büszkeséged... (2019.04.02. 19:42) Retró fesztivál

Címkék

Büszkeség

2019.02.17. 11:33 diggerdriver

Állandó félelem van bennem hogy egyszer nem lesz miről írnom. Hogy elfogy a téma. Beköszönt a világbéke. Aztán valakitől mindig kapok inspirációt a folytatásra mint most is. Az előző posztomhoz kapcsolódóan ugyanis kaptam egy emailt. Érdekes témát vet fel. 

Szia Digger,

Olvasom a legújabb blogbejegyzésedet, és megakadt a szemem egy nem túl lényeges részleten. Ha van hozzá kedved, érdekelne, mit gondolsz róla.

Félre ne érts, semmiképp nem akarlak bántani, és direkt nem a bloghoz írok kommentet, mert ott csak felesleges vihart kavarnék.

Szóval, írod, hogy büszke vagy Bíró Józsefre, a golyóstoll feltalálójára, merthogy ö is magyar és te is.
Eddig értem :-)

Az nem zavar téged, hogy Bíró József, amíg Magyarországon élt, addig büdös zsidó volt, és amikor elmenekült, akkor tudott sikeres lenni? Csakúgy, mint Teller Ede, Szilárd Leo, Neumann János, Bartok Béla vagy Gábor Dénes. Gondolom, ismered őket is, nekik szerencséjük volt, el tudtak menekülni.

és akik ezeket az embereket elüldözték, meg még pár tízezret haláltáborba küldtek, vagy a Dunába lőtték, azok is magyar emberek voltak. Akik 200 ezer magyar katonát hajtottak a Don-kanyari vágóhídra, a túlélés esélye nélkül, azok is magyar emberek voltak.
Engem pl ez utóbbiak rettentően zavarnak, miattuk nem szoktam büszkélkedni a magyarságommal. (Szerintem nekem másra is van okom büszkének lenni, mondjuk a szaktudásomra, ez még egy érv).

Még egyszer: nem téged kritizállak, nem akarlak megbántani sem, csak a véleményed érdekel, te hogyan látod ezeket a dolgokat?

Engedélyt kértem és kaptam a levél közzétételére mert egy érdekes témának tartom és szerintem beszélni kell róla. 

Mi a büszkeség? Nem tudom mi a hivatalos megfogalmazása de szerintem valamilyen teljesítmény iránti személyes elégedettség, valamilyen pozitív élmény. Mi kell hogy büszkék legyünk egy teljesítményre? Valamilyen közös szál valamilyen közösségvállalás azzal aki a pozitív élményt okozza. Ez lehet nagyon távoli is. Például büszkék lehetünk emberi mivoltunkra emberi létünkre. Legjobb példa erre hogy büszkék vagyunk az egyik legnagyobb emberi teljesítményre a holdraszállásra.  Ahogy Neil Armstrong mondta az egy nagy lépés az emberiségnek. Ebben az esetben az EMBERRE vagyunk büszkék, az emberi tudásra, és hogy mi is abba a csoportba tartozunk amelyik ezt a tudást birtokolja.

Ugyanakkor vannak dolgok amire nem vagyunk büszkék. Hiszen az ember az is ki kivágja az amazóniai esőerdőket, tönkreteszi a bolygót ahol él. 

Arra akarok rávilágítani hogy büszkeség és az elutasítás nem zárja ki egymást. Az egyikből nem következik a másik. Ha nem szeretem a spenótot attól nem utasítom el a kelkáposztát. 

Ezért vagyok büszke a Nobel díjas magyar tudósokra, és nem vagyok büszke azokra akik miatt el kellett hagyniuk az országot. 

Nem kell hogy a büszkeség mögött valami kiemelkedő teljesítmény legyen. A családjára is büszke lehet valaki. A szüleire, a testvéreire, a gyerekeire, a férjére feleségére. 

A barátom levelében írt gondolatmenetet követni olyan lenne mintha azt mondanám hogy nem vagyok büszke a lányomra mert a fiam tett valami rossz dolgot. 

Semmi baj nincs azzal hogy egyes emberek teljesítményére büszkék vagyunk, mások tetteiért pedig szégyent érzünk. Büszkék vagyunk az olimpiai sikereinkre? Persze. Büszkék vagyunk a londoni 6:3-ra? Persze. Büszkék vagyunk a magyar focira? Lófaszt vagyunk büszkék rá. Na de ettől még a 6:3 az 6:3 marad. 

Legyünk büszkék sikereinkre és tanuljunk hibáinkból. Emberi, nemzeti, családi, és egyéni szinten tudnunk kell kezelni és helyére tenni a dolgokat.

Barátom azt írja hogy ő inkább a szaktudására büszke. Igen, arra is lehet büszkének lenni. Én személy szerint inkább azt emelném ki, arra lennék büszke hogy nálam jobban senki nem népszerűsíti ezt a szakmát. Bizonyíték erre ez a blog valamint a videóblogomra feltett több mint ezer videó ami a munkámról szól.

Itt ragadnám meg az alkalmat hogy egy jelenségről beszéljek. 

Arcidegrángást kapok mikor azt mondják hogy azért vagyok jó abban amit csinálok mert alázattal állok hozzá a szakmámhoz. Mi vaaan? Szó nincs ilyenről. Az alázat szó egy kifordított félreértelmezett használatával állunk itt szemben. Az alázat alá és fölérendeltségi viszonyt jelent. Egy szakma nem lehet fölöttem. Egy szakmát meg kell tanulni és jól csinálni de szó nincs semmiféle alázatról. Művészekkel kapcsolatban számtalanszor mondják hogy alázattal áll hozzá a darabhoz amit játszik. Miről beszélünk? Ha velem kapcsolatban ezt emlegetik mindig felháborodottan utasítom vissza. Nincs semmiféle alázat. 

A gépkezelő az egy csodálatos szakma tudásának a birtokában van. Nem alázatról van szó. Szolgálatról van szó. A gépkezelő KISZOLGÁL  de nem szolgál. A mi munkánkba abban mérik a tudást hogy mennyire tudjuk kiszolgálni a lapáttal dolgozó melóst. A lapátos ember is földmunkát végez és mi is földmunkát végzünk. Igaz hogy a mi kezünkben egy mérnöki remekmű van amit arra KELL használnunk hogy az emberi erő kiváltsuk. Mint a jó pincér aki tudja mikor menjen oda a vendég asztalához hamutartót üríteni vagy a tányérokat leszedni, úgy nekünk gépkezelőknek mindig pontosan kell tudnunk mikor kell felajánlanunk a segítségünket. Látnom kell mikor tudok segíteni. Mint a pincérnek. Kiszolgálunk. De alázatról szó nincs. Ahogy Hobó mondta "le kell menni kutyába, inkább legyél a kutyák királya mint királyok kutyája". Én szívesen lemegyek kutyába ha ezalatt munkát értjük, és szívesen leszek a legjobb a kutyák között ha ezalatt a jó munkát értjük. Prolinak vallottam magam mindig és ma is prolinak vallom magam. Sajnos ezt a szót ledegradálták már olyan szintre hogy a kutya jelző sem sértő, vagy nagyon megkülönböztető jelző a prolitól. 

Köszönöm hogy elolvastátok.

9 komment

Honvágy

2019.02.10. 11:14 diggerdriver

Ez egy lelkizős fejezet akinek nem jön be a műfaj itt hagyja abba.

Mi indított ennek a posztnak a megírására?  Általában évente egyszer megyek haza karácsonykor 1-2 hétre, így Epres Attila barátommal aki a Diggerdrájver színdarabban engem játszik csak olyankor szoktam személyesen találkozni, viszont év közben whatsappon tartjuk a kapcsolatot és szöveges üzenetekben szoktunk beszélgetni. 

Legutóbb küldött egy üzenetet aminek az írója egyik kollégája és érdekes témát vet fel. Attilán keresztül engedélyt kértem a szöveg publikálására és megkapva a beleegyezést kiteszem ide:

Szatmari Atti kollegám nézte az előadást: “Nem akarlak zaklatni a lelkesedésemmel,de az előadásodban az a mondat,hogy "Nincs honvágyam",azt jelenti,hogy "igenis van".És ez ebben az egészben a legfájóbb és legtanulságosabb.Pont olyan,mint amikor Latinovits halála után fű-fa elkezdte mondani,hogy "ő így szerette,-meg úgy szerette L.Z.-t",és akkor Őze azt mondta,hogy "...úgyhogy én úgy döntöttem,hogy én inkább nem szerettem Latinovits Zoltánt..."Nem tudom,hogy az eredeti "diggerdrájver" hogyan értette ezt a mondatot,de színpadon - drága Atti - így kell ezt kitolni,ahogyan Te.Semmiféle kioktatásnak ne vedd ezt,jó kollégám!Ölellek!”

Tökéletes meglátás. Igen ezt így kell előadni ahogy Epres Attila teszi. Indulattal, mert az indulat cáfolja a mondatot. Az egész darab ellentmond ennek a mondatnak. A gyerekkori emlékek, a karácsony családi ünnepe, a disznóvágások élményei, a meghalt kollégára való visszaemlékezés mind mind ezt a mondatot cáfolja. Aki ismer engem, aki a blogot olvasta, aki látta a színdarabot, azok előtt az életem nyitott könyv és nem gondolhatják komolyan hogy nincs honvágyam. 

Egyetlen probléma van. Nem tudom milyen a honvágy mint érzés. Nem tudom mit kéne éreznem és mikor. Hogyan zajlik ez le? Leülök és magamba zuhanva vágyódok haza? Egy depresszióhoz hasonló érzés? Egy negatív hangulat a honvágy? Mi a honvágy? Ha lenne miért ne vállalnám? Az egy természetes dolog nem? Egy 47 éves ember elmegy kétezer kilométerre a családjával és nincs honvágya? Nemár...Azért nem vagyok én olyan kemény legény hogy ezt tudatosan lefojtsam, ne vegyek róla tudomást, és még le is tagadjam. Akkor hol van? 

Szatmári Attila fenti üzenete után kezdtem el gondolkodni hogy mégis mi a honvágy? Merthogy én jól elkülöníthető érzelmi hullámvölgyként nem élem meg. 

Aztán rájöttem. Nálam a honvágy nem az amit érzek hanem amit TESZEK. Ennek a blognak minden sora honvágy. A videóblogom ahol a szakmát mutatom be és az összehasonlítási alap mindig Magyarország. A honvágy az a családom, a barátaim, az egész internetes tevékenységem. A blogon kiírom, a videóblogon kibeszélem magamból a honvágyat. Mindennap elmegyek a Wembley stadion mellett. Mindennap eszembe jut hogy ott zajlott a magyar sporttörténelem legnagyobb pillanata a londoni 6-3. Ha adok egy Negro cukorkát valamelyik kollégámnak elmondom neki hogy ő most egy magyar tradícionális közel száz éves gyár termékét eszi és csak Magyarországon gyártják. Ha kölcsönkér valaki egy golyóstollat akkor mindig hozzáteszem hogy magyar találmány. Ha ezt nevezhetjük honvágynak akkor megtaláltuk mi az én honvágyam.

A színdarabban mindez sűrítve jelenik meg. Ezért üt nagyot az indulattal kiejtett honvágyat tagadó mondat. 

Mi van mögötte? Negyvenhét évesen országot váltottam. Nem hazát, országot. Azt mondják ha Isten becsuk egy kaput akkor kinyit egy másikat. Na énelőttem aztán kinyitotta. Jó szélesre tárta. Megmutatott egy másik világot amibe be kellett Illeszkednem. Mi segített? Bármilyen furcsa erre a kérdésre az a válasz hogy a düh. Dühből hagytam el az országot, mérhetetlen indulattal, és minden hidat felégetve.  Úgy éreztem hogy az ország megalázott semmibe vett és kidobott. Lehet mondani hogy nem így van és túl sokat látok bele. Igaz. Nekem viszont így könnyebb volt a túlélés. Muszáj volt valami kapaszkodót találni. 

Azt mondják idővel csökken a düh, az indulat. Igen. Nálam ez átcsapott egy megfelelési és bizonyítási kényszerbe. Sokszor beszélgettünk már a haza fogalmáról meg az identitásról. Magyar vagyok Magyarország a hazám és magyar az identitásom. Negyvenhét évet éltem ott, otthont teremtettem ahol nekem nőtt a fű és nekem termett a gyümölcs. Bármennyire is kötődöm oda bármennyire is hazámként szeretem az nem jelenti azt hogy az ott kialakult helyzetért amiért el kellett jönnöm ne lehetnék dühös. Sőt annál inkább. 

Sokszor elmondtam már hogy a maradáshoz elég lett volna negyvenezer forint fizetésemelés. HAVONTA.Itt NAPONTA többet keresek de ezt most hagyjuk.  Ez körülbelül 200forint órabéremelést jelentett angol pénzben FÉL font. Tavaly az ügynökség akinek dolgozok EGY fontot emelt a fizetésemen úgy hogy NEM IS KÉRTEM. Egy font órabéremelés itt kétheti komplett nagybevásárlásra elég.

Mindezek után ki meri kétségbe vonni a dühömet? Igen. Meg akarom mutatni hogy többet érek mint amit ott nem adtak meg. Aztán lehet ezekután beszélgetni hazaszeretetről meg "ittélnedhalnodkell"-szózatról.

Csak a pénz számít? Nem. Az én és a családom élete számít. Sajnos ennek a minősége pénzhez van kötve. Ledolgozok harminc évet adófizető állampolgárként Magyarországon és a feleségem azt mondja hogy nem mer a gyerekkel boltba menni nehogy megkívánjon valamit? Én meg állandó éjszakás műszakban nem keresek annyit hogy tisztességes kispolgári életet tudjak biztosítani a családomnak? Svájcifrankos hitelt kell felvennem egy 10éves autóra hogy egyáltalán munkába tudjak járni? Mi vaaan?

Persze hogy dühvel jöttem el. Mivel kellett volna? Sajnálkozással? Nyilván még most is bennem van a düh. A Diggerdrájver színdarabnak a legfőbb üzenete az hogy miért kellett ennek megtörténni? MIÉRT?

Mindennap rácsodálkozok a világra. Mindennap tanulok valami újat. Folyamatosan képzem magam. Olyan szakmai tapasztalatok birtokába jutottam ami egyedülálló ebben a szakmában. Aki Londonban él az egész világból kap ízelítőt. Össze sem tudnám számolni hány nemzet fiai voltak a munkatársaim. 

Véleményem szerint az életnek két alappillére van amire építeni lehet. Ez pedig az alkalmazkodóképesség és a folyamatos önképzés. Az alkalmazkodóképességhez intelligencia kell az önképzéshez pedig nyitott szemmel kell járni a világban. Ennek a két képességnek a birtokában, ha bárkit kiemelnek megszokott lakókörnyezetéből és a világ bármelyik tetszőleges helyén leteszik az boldogulni fog. 

Ugyanakkor a fent leírtak a kötődést nem változtatják meg. Az ott leélt évek nem foszlanak semmivé. Az emlékeket nem felejtjük. Magyarok maradunk. Magyarként élünk idegenben is. A honvágy bármilyen formában is de elkísér. Ott van, ott lesz velünk. Utat tör, felszínre kerül ha akarod ha nem. Nélküle ennek a blognak egyetlen fejezete sem született volna meg. 

Köszönöm Szatmári Attilának hogy inspirációt adott  ennek a posztnak a megírásához, és remélem a választ is megkapta Diggerdrájver honvágyára. 

45 komment