Sokáig gondolkodtam hogyan vezessem be ezt az írást. Talán egy történettel kezdeném. Egyik kedves ismerősömmel ebédeltünk egy olasz étteremben. Valami olyasmit mondott hogy a barátai készülnek kitelepedni de még nem döntötték el hogy vidékre vagy Londonba költözzenek. Én meg mondtam hogy nem mindegy? Erre rámnéz és azt mondja hogy "nem lehetsz ennyire pozitív".
Aztán úgy elgondolkodtam rajta hogy mit jelent pozitívnak lenni? Szerintem azt hogy mindenből a legjobbat kihozni. Bárhova vet a sors mindent optimistán megélni. Ha vidékre vet a sors akkor ott ha városba akkor ott.
Mi a Kádár korban felnőtt és szocializálódott nemzedék a munka és a megélhetés nemzedéke vagyunk. Munka legyen és akkor már nagy baj nem lehet. Megélhetés legyen és az már optimizmusra is okot ad. Pontosan ezért mikor a megélhetésemet veszélyeztetve láttam azonnal léptem, és kerestem olyan helyet ahol a családom boldogulását biztosítottnak látom.
Itt szúrom közbe hogy a megélhetés és a munka igen távoli viszonyban voltak akkoriban egymástól. Mindjárt elmagyarázom miért.
Egy anekdotával kezdeném. Volt a szomszéd faluban egy erdész. Kihelyeztek hozzá egy gyakornokot, aki panaszkodott hogy kevés a pénz nem tud venni rendes cipőt, télikabátot. Azt mondja neki az erdész hogy gyere velem. Kisétáltak az erdőbe és mutatja a gyakornoknak hogy látod ott azt a faágat? Látom. Na látod annak az ágán lóg a csizmád. Látod ott azt a másik ágat? Látom. Annak az ágán lóg a télikabátod. Így oktatta ki hogy add el a fát bazmeg és lesz pénzed.
A mi generációnk az ügyeskedés a "szerzés"(tolvajlás), a hálapénz, a "mindenki jól jár" generációja. Ki hol dolgozott onnan.
Aztán ez a rendszerváltás után folytatódott, és átalakult. A mai napig minden maradt a régiben, csak a "mindenki jól járjon" elvet felváltotta a "mindenki jól jár a húsosfazék közelében" elv. A többi meg úgy járt, vagy kínlódik tovább vagy lelép. Egyébként az akkori viszonyokat nehéz elképzelni a fiatalabb nemzedéknek. A benzinkutas például egy elit kaszt volt. Persze csak az olajárrobbanás után. Én még láttam amikor a Fösped sofőrje a ZIL-ből száz liter benzint engedett ki a földre mert nem talált rá vevőt, tankolni meg kellett. Miért kellett tankolni? Mert a menetlevélen minden nap szerepelni kellett egy kilométerszámnak ha teljesítették ha nem. A teherautók kihasználtságát bizonyítani kellett papíron. Erre a kilométerre fel kellett venni az üzemanyagot. Ha el tudta adni akkor jó ha nem akkor a földre engedte. Aztán az idő előrehaladtával egyre drágább lett az üzemanyag és már keresett árucikk lett. Volt olyan sofőr aki egy este elkártyázta a házat a kocsit a nyaralót. A benzin visszahozta. Aztán kitalálták hogy a benzinzabáló ZIL-ek motorját dízelre kell cserélni. Emlékszem két Fösped-es ZIL volt beosztva hozzám hogy hordják a földet. Hetekig agyaltak róla hogyan lehet elintézni hogy az ő ZIL-jük legyen az utolsó amiben motort cserélnek. Vállalkozások akkoriban még nem nagyon voltak, a KGST(senki sem emlékszik már rá) országok NEM gyártottak dízel személyautót, így a gázolajat örültünk ha el tudtuk adni. Persze hogy nagy érvágás volt a ZIL-ek dízelesítése. Volt sok kollégám aki vett egy Volgát és Mercedes vagy Peugeot dízel motort szerelt bele hogy el tudja használni a gázolaját.
Elkezdték a benzinkutakat gebinbe kiadni. Tudok olyanról benzinkútról hogy a tulajdonos nem adott az alkalmazottjának fizetést de az alkalmazott fizetett egy bizonyos összeget minden nap a tulajdonosnak. Odamentem géppel a benzinkútra odaadtam a kártyát a kutasnak, mondtam száz litert húzzon le róla. Egy percen belül kezemben volt száz liter gázolaj feketepiaci ára és a számla hogy feltankoltam száz liter gázolajat. Ez tiszta munka volt mert nem kellett kannázni.
Egy ilyen kort éltünk. Az esztergályos fél munkaidejében ékszíjtárcsákat és tengelyeket gyártott a házi készítésű betonkeverőkhöz, a villanyszerelő hegesztőgépeket tekercselt, és hosszan lehetne sorolni. A 70-es évek elején például a Vas Műszaki bolt eladójának zsebbe kellett fizetni azért hogy egy villanybojlerhez jusson az éppen építkező polgár.
Mindenki kihozta a rendszerből azt amit tudott. Boldogult ahogy tudott. Ezt csak egy pozitív hozzáállással lehet csinálni. Alkalmazkodni kellett minden élethelyzethez. Aki sokat lelkizett az éhen maradt.
Harminc évet dolgoztam Magyarországon. A harminc évem azzal telt hogy dolgoztam és loptam. Ugyanis ez kellett a megélhetéshez. A gázolaj lopásának egyik feltétele az óratekerés. Mert ugye valahogy igazolni kell hogy mennyit dolgoztam és amit beletekertem azt lehetett lenyúlni és eladni. Az óratekerésnek olyan csimborasszói magasságokba hágó művésze vagyok hogy órákig tudnék mesélni különböző kifinomult technikákról, amikor csak egy gombot kellett megnyomnom és sétáltak bele az üzemórák a gépbe. Hétvégenként annyit jártam maszekolni hogy többet dolgoztam szombat-vasárnap mint a többi öt napon. Aztán még így is eladtam tengernyi gázolajat. az autóm csomagtartója impregnálva volt gázolajjal és az egész kocsit penetráns gázolajszag lengte körül. Ilyen korban éltünk. Van valami szégyenérzet bennem ezért? Hangyafasznyi sem. Miért lenne? A nőgyógyásznak van mikor egy szülésért zsebébe tesznek egy havi fizetést? Magyarország mindig is az az ország volt ahol beleszámolták a fizetésbe amit a dolgozó hozzálophat. A benzinkutasnak, az orvosnak, a taxisnak, a pincérnek, és mindenkinek aki így vagy úgy mellékeshez jutott. Így éltünk akkor. Így nevelkedtünk, így láttuk, ez volt a minta.
Mikor mi kértünk fizetésemelést az volt a válasz hogy nektek ott van a gázolaj. Innentől kezdve miért is lett volna akármekkora lelkiismeretfurdalásunk? A rendszer erre állt be. Loptunk és maszekoltunk. Ebből építettem a házamat ebből éltünk normális életet. Aztán mikor elzárták a csapokat akkor nem mondták azt hogy ok, most kiesik a jövedelmetek 30%-a ezt valahogy kompenzáljuk. Azt mondták hogy így jártatok bazmeg. Eddig volt mostantól nincs. Ez az időszak úgy nagyjából a 2000 és 2010közötti időszakra esett. Itt kezdett csökkenni a bevásárlókosár tartalma. Ez a korszak a cégeknél a fiatalítás időszaka. A pökhendi, "el lehet menni ha nem tetszik" időszak. A munka becsülete sárba tiprásának időszaka.
A költözés elhatározásának időszaka. A kádár kori kisember besokallt és azt mondta, "anyátokkal szórakozzatok".
Aztán megléptük azt amit meg kellett lépni. Innen már ismert a történet, a blogomban megírtam a kezdetektől napjainkig.
Amiért az egészet megírom az az hogy MINDIG pozitívan gondolkodtam. Otthon is elvoltam abban a rendszerben, itt is elvagyok ebben a rendszerben. Nem vagyok hajlandó egyetlen otthonmaradott ellendrukkernak sem örömet szerezni azzal hogy szarul érzem magam. Mert ha annyi pénzem lenne ahányszor ránk migránsokba kivetítették hogy VALÓJÁBAN milyen szarul élünk akkor nagyon gazdag lennék.
Tulajdonképpen az nemzeti sport lett Magyarországon hogy elmondják milyen rossz nekünk. Milyen érdekes hogy amíg OTTHON éltünk a kutya sem foglalkozott tyúkszaros életünkkel. ADDIG senki meg nem kérdezte hogy hogy élsz bazmeg. Ahogy kivándoroltunk egyből hazátlan londoni mosogatók lettünk akik 33 pakival laknak együtt. Rabszolgák lettünk.
Na de mitől is kellene rosszul érezni magamat? Attól hogy nem kell lopnom? Hogy hétvégenként nem kell a hegyet túrnom hogy megéljen a családom? Hogy nem kell órát tekernem gázolajtól bűzlő autóba szállnom, nem kell ügyeskednem? Hogy a munkám által megkeresett leadózott pénzemből JOBBAN élek mint otthon a tolvajlással kiegészített jövedelmemből? Ettől érezzem rosszul magam?
Lófaszt.
Azt próbálom elmagyarázni hogy nekünk, akik otthon rá voltunk kényszerítve a jövedelemkiegészítésre, mennyivel könnyebb itt. Az otthoni élet jelentős részét az agyalás tette ki. A matek. Az előre gondolkodás. Hogy most van melóm maszekban hétvégére de akkor nem pörgetek az órába sokat mert a hétvégi meló beleteszi, de fel kell vennem a gázolajat kannába és elvinni a hegyre és ott feltankolni mert hétvégén kútnál nem tankolhatok mert arra nincs hivatalos gépnaplóm. Hogyha megyek valahova autóval akkor az útvonalat úgy tervezzem meg hogy minék kevesebb kilométerrel minél kevesebb benzinből megússzam. Hogy a maszek és az eladott gázolaj mellett még tartalékoljak télre mert január-februárban nem vagy alig dolgozunk de a számlák akkor a legnagyobbak és kell jónéhány száz liter tartalék hogy túléljük a téli hónapokat. Mindig ment az agyalás a számolás az ügyeskedés.
Ez itt mind nincs. NYUGALOM VAN. Írom ezeket a sorokat. Közben betolok egy sört. Néha bealszok itt a fotelban Ha akarom a tengerpartra megyek, vagy a bolhapiacra, ha akarom az olasz éterembe de akár az egész hétvégét itthon tölthetem úgy hogy nem csinálok semmit. Nem kell füvet nyírni, nem kell megmetszeni a tujákat, kertibútort gyártani a műhelyben, kuplungot cserélni az autón, megigazítani egy kimozdult cserepet a háztetőn, és még sorolhatnám...
Na ez az ami méginkább fokozza a pozitív életérzést a pozitív szemléletmódot. A világ nem támaszt elvárásokat hogy menj menj, tiporj húzzad toljad feszülj meg mert jön a sárga csekk és be kell fizetni. Félreértés ne essen, itt is meg kell dolgozni a pénzért. Kúrva keményen meg kell dolgozni.
Don't worry, be happy. Ne aggódj, légy boldog.
Való igaz megszaporodtak irigyeim, rosszakaróim. Blogokat nyitnak rólam, fórumokon szidnak, túrják a netet hogy fogást találjanak rajtam. Voltam már hazug hazaáruló, meg hontalan hazátlan asszonyverő gyerekverő alkoholista, és még sok egyéb. Hajrá "barátaim". Sok sikert kívánok. Adjatok a Digger pofájának, hát ki ez a semmiből felkapaszkodott árokásó proli...? Előre a MAGYAR úton. Ahogy egyik kedves ismerősöm mondta a szánalom ingyen van az irígységért meg kell dolgozni. Én megdolgoztam érte.
Viszont a barátaim száma is nő. Megtalálják a blogomat és megírják hogy tetszik nekik. Aztán ebből igen aktív emailezés nőtte ki magát mára.
Szakmunkás vagyok. Blogot írok.Sikeres blogot.Színdarabot csináltak belőle. Aktív internetes életet élek. Ha holnap összeomlana az életem és az árokparton hajléktalanként múlnék ki akkor is elégedetten hunynám le a szememet. A mának élek. Mérgezem magam minden létező élelmiszerrel és kiröhögöm azokat akik szóvá teszik. Túlsúlyos vagyok. Életemben lefogytam már legalább annyit mint amennyi most vagyok. Túltettem magam rajta elfogadom hogy ilyen vagyok. Persze majd ezért is benyújtják a számlát. Én csak azt tudom tanácsolni mindenkinek hogy élje minden napját úgy mintha az utolsó lenne. Aztán egyszer igaza lesz.
Tény és való hogy mai napig van bennem egy nagyon erős kettős érzés. Egyik oldalról örülök hogy a világ egyik legcsodálatosabb városában élhetek amelyik minden nap új arcát mutatja. Megunhatatlan. Hihetetlen élményekkel gazdagodtam és nem adnám egy vak lóért hogy itt lehetek. Ugyanakkor van egy igen erős indulat bennem hogy miért kellett ennek megtörténni. Úgy érzem hogy én mindent megtettem amit tudtam azért az országért. Két felnőtt gyerekem hagytam ott. Mindkettő rendkívül szorgalmas becsületes munkásemberként éli az életét. Ha valamire büszke lehetek akkor ERRE vagyok büszke. Igaz hogy esélyük sincs lakáshozjutásra, családalapításra, gyereknevelésre. Le fogják dolgozni úgy az életüket hogy semmi nem marad utánuk. Na ERRE ki lesz büszke? Hogy is írta Digger egy korábbi posztjában? Ki vállalja a felelősséget az elherdált nemzedékért?
Ez az indulat megmaradt bennem úgy hogy hirtelen felindulásból bontok egy sört...
