Ez a poszt egy bicskei barátom tiszteletére íródott. Izing Tóni egy igazi tősgyökeres bicskei família valódi lokálpatrióta sarja. Az Izing család egy régi, nagy köztiszteletnek örvendő család Bicskén. Nincs ember aki ne ismerne legalább egy Izinget. Tóni a család azon kiválósága aki szívén viseli Bicske sorsát, aki tesz Bicskéért, akivel jó Bicskéről beszélgetni. Van egy kiváló blogja amiben minden történés naprakészen dokumentálva van, és mindenki minden friss hírről onnan értesül. Időnként mikor hazamegyek összeülünk némi serital társaságában és megbeszéljük a világ dolgait.
Tónikám csak így tovább: http://bicske.blog.hu/
Na szóval....
A cím hamis. Se nem fatornyos, se nem kicsi, se nem falu. A több mint harminc éve városi rangot kapott tizenkétezres lakosú Bicske nekem mégis fatornyos kisfalum marad. Ez az írás nagyrészt Bicskének állít emléket.
Miért mondom azt hogy nekem mindig falu marad? Nem vagyok szociológus így a saját szavaimmal próbálom megfogalmazni a falusi lét ismérveit.Mivel a gyerekkoromat a 70-es években ott töltöttem arról a korszakról írok most. A falusi ember a közösségi ember tipikus megformálója. A szomszédok, az utcabeliek mind ismerik egymást és nagyrészt háztartásbeli feleségek orális hírközlő mechanizmusa kiválóan tette a dolgát. Magyarul ment a pletyka ezerrel és fent említett női hölgyek előtt semmi sem maradt titokban. Az utcában csak a mi házunk előtt volt kispad és az ott összegyűlt élő térfigyelő kamerarendszer egyedei hatékonyabb hírforrások voltak mint a BBC, Szabad Európa, és Petőfi rádió együttesen. Néha én is ott voltam de hamar elhangzott hogy "menjél játszani ne hallgasd itt a szót" . Az a közösség nem azért járt temetésre hogy leróják tiszteletüket, hanem hogy megfigyeljék és másnap a kispadon kibeszéljék hogy ki volt ott, de leginkább hogy ki NEM volt ott. Anyám naprakész volt mindennap hogy ki halt meg miért halt meg vagy miért nem halt meg. Persze előfordult hogy mondta nekem hogy a Brenner szabóhoz se visszük többet a nadrágszáradat felvarratni mert meghalt, viszont a tisztelt úriember másnap jött velem szembe a Bóza presszóból. Aztán délután három körül oszolj volt mert mire jöttek haza a férjek a munkából akkorra minden háziasszony a tűzhely mellett tette a dolgát hogy a férfiember mindennap más és friss vacsorát kapjon. A falusi lét a szoros emberi közösségi lét esszenciája. A férfiak kispadja a kocsma volt amivel a község minden része bőven el volt látva, és hát ott beszélték meg hogy ki kihez megy disznóvágáskor lefogni a disznót, vagy szüret előtt hordót mosni esetleg bort fejteni, cefrét levinni a pálinkafőzőbe. A 70-es években szinte az egész ország építkezett. Természetesen családi és baráti munkahelyi közösségek kalákában húzták fel a házakat és este a kocsmában öblítették le a légutakon megtapadt port. Mert ugye egy sör nem sör, két sör az fél sör, négy sör az EGY sör, de EGY sör az nem sör...
Mint ahogy fentebb írtam minden utcának megvoltak a hírcserélő gócponjai, magyarul pletykafészkei, na de ez a sok kicsi információs központ hol cserélte ki híreit? Természetesen a heti piacon. A piac a falusi ember emblematikus találkozási pontja. A falu különböző pontjain lakó rokonok, barátok gyerekkori társak, kispadközösségek szóvivői ott cseréltek információt. Két melltartó és három alsónadrág megvétele között pontosan tudták kinek volt a lakodalma a Kertvárosban, és mire hozzácsaptak öt zoknit addigra a friss házasok el is váltak.
Mi gyerekek iskolából hazamenve bebasztuk a táskát a sarokba(másnap reggel a lecke az eminens tanulókról lemásolva az iskolában) és irány az utca. Alaphangot megadva kiültünk az árokpartra egy- egy nagy szelet zsíroskenyérrel lekvároskenyérrel, aztán foci. Az én anyai nagyanyám előbb meghalt mint nagyapám és az ő haláláig három éven át én hordtam neki az ételt. Este öt óra felé anyám kiállt a ház elé és egészen sajátos módon szólított haza. Jaaniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii!!!! az "a" betüről mélyen indítva az "í" betűt egészen a magas C-ig húzva hosszan kitartva mint Maria Callas. A mozdonyfütty ehhez képest halk távoli suttogásnak hatott. Na akkor hazaballagtam ahol már várt egy kis fekete táska benne egy tejeskannában a leves, és mellette lábosban pörkölt nokedlival, Biciklire fel és irány nagyapám ha fújt ha esett. Nagyapám nagy galambász volt, néha szólt hogy eredj hátra az ólban van két idegen galamb ami beült az idevalókkal vidd el csináljátok meg levesnek. A galambok kivégzése az én feladatom volt de nem írom ide a széplelkek kímélése okán.
A mi utcánk járda felőli oldalán hatalmas vastagtörzsű akácfák sorakoznak. Minden ház elé esik két-három amiket minden évben visszavágnak a törzséig. Aztán újrasarjad és következő évben megint visszavágják. Így nem nő meg akkorára hogy kidőléssel a házakat fenyegesse mégis dús zöld lombot ad. 
Viszont még van egy járulékos haszna. A újrasarjadt ágak tövében az odahulló levél elrothadva kiváló táptalaja a laskagombának. Na nem annak a hibrid, se íze se bűze foszlott szélű zsákos tenyésztett laskának, hanem az igazi vadon termő gombának.
Na mi minden évben végigjártuk a fákat és szatyorszámra vittük haza a laskát. A vad laska szinte sötétlila feszes rugalmas húsú, nem foszló hanem befelé hajló szélű kiváló aromájú gomba.
Ebben az utcában, ebben a házban nőttem fel. A házat apám építette sajátkezűleg. Azóta új gazdája gyönyörűen felújította. 
A mi kis falunk földrajzilag kiváló elhelyezkedésű település. Nincs túl közel a fővároshoz de még olyan távolságra van ahonnan mindennap be lehet járni. Ellenkező irányba indulva még közelebb van Tatabánya ami akkoriban virágzó bányászváros volt. Valamint helyben a faluban is volt munkalehetőség bőven. Faipari KTSZ. VÍV, MMG, és az elmaradhatatlan TSZ. Aki nem talált helyben munkát az feljárt Budapestre. A Bicskeiek általában Kelenföld állomáson szálltak le és az állomás nem túl nagy körzetében helyezkedtek el. A Csokigyár, a Zamat, a Keltex, a Tejgyár, a Gamma, a Kábelgyár tele volt Bicskei dolgozókkal.
A kofák a tatabányai piacra hordták a baromfit és a tojást mert a bányászfeleségeknek semmi sem volt drága. Néhány műhelytitkot elárulok ne mondjátok senkinek. A libát téglaporral kevert kukoricával kell tömni mert akkor nagy lesz a mája. Ha nem elég sárga a csirke azon egy kis padlósárgító segít. Ha a kipréselt szőlőtörkölyt felöntöd vízzel és az mégegyszer kipréseled majd megtámogatod néhány mázsa répacukorral abból piacképes őstermelői bor lesz. Csaxólok.
A falusi ember mindennek és mindenkinek nevet adott. Legnagyobb sajnálatomra ezek a nevek kivesztek és a hálátlan utókor a politika eszementségével megtámogatva elfogadja ezt. A ló másik oldala szindróma a rendszerváltás utáni kor sajátossága. A bicskei fő utcának ami valami csoda folytán megmaradt egy nagyon széles gyönyörű virágos utcának a végén templommal, régen Sárköz volt a neve. 
Aztán mi más lett volna mint Lenin út. A rendszerváltás után Leninből Szent István út lett. Miért kellett beállni a sorba? Miért jó az hogy mi lettünk a hárommilliomodik Szent István nevét viselő főutcájú település? A nép ad egy nevet amit a szájhagyomány továbbvisz. Ha a Sárköz jelző igaz volt valamikor de már nem igaz akkor a nevet is ki kell dobni? Ahol én felnőttem az Egysor utca volt. Merthogy egyik oldalon voltak csak házak. Aztán beépítették a másik oldalt is és már a neve sem Egysor utca. Folytathatnám. A Kistószeg nem Kistószeg. A Hegyi köz nem Hegyi köz. A Bika kút nem bikakút. A Szél utca nem Szél utca. Ez egy teljesen értelmetlen gyakorlat. Rengeteg ember kapott valamikor családnevet a foglalkozása alapján. Na most ha a valamikori Szabó Géza utódai nem szabók lesznek hanem asztalosok akkor a nevüket változtassuk meg Asztalos Jenőre mert hiszen a valamikori ük-ük nagyapja volt szabó foglakozású és arról kapta a nevét de ez a helyzet már nem áll fenn? Utcaneveknél miért nem lehet követni ezt a gyakorlatot?
Térjünk vissza néhány szó erejéig a bikakútra. A falusi ember a gyakori családneveket jelzőkkel látta el. Például volt Csúzi kovács, joszti Kelemen és vörös Kelemen.
Valamint volt csordás Horváth. Ő volt az én apai nagyapám. 
A kisgyerek én vagyok a képen.Azt tudni kell hogy én késői gyerek vagyok. Az én szüleim 1926-ban születtek, nagygyszüleim mind az 1800-as évek végén. Nagyapáim az ELSŐ világháborúban harcoltak. Aktív munkás éveik a két világháború közötti időszakra esnek. Nagyapámnak öt gyereke született, a legidősebb Feri nagybátyám elesett a második világháborúban. A másodszülött Laci bácsi megúszta néhány év orosz hadifogsággal. Az öt testvérből már csak a legfiatalabb Pityu bátyánk él aki a háború utáni korszak kiváló labdarúgója volt a helyi focicsapatban.
Abban az időben Bicske község elöljáróságának, vagyis magának a községnek saját hízómarha csordája volt. Az adóbevételek mellett ennek a haszna is a község pénztárába folyt be. Ez kétemberes állás volt de az én nagyapám elvállalta egyedül, dupla fizetésért. Szolgálati lakás is járt az állással ami egy helyen volt a csorda istállóival, ezt a mai napig Pásztorháznak nevezik az idősebbek. Az én nagyapám csordás volt nem pedig gulyás. A szarvasmarhákat őrző gondozó embereket nevezik csordásnak vagy gulyásnak, de a két tevékenység különbözik egymástól. A csordát mindennap hazahajtják, míg a gulya kint éjszakázik úgynevezett szabadtartásban. Az én gyerekkoromban a tanári szolgálati társasház előtti téren még volt maradványa egy gémeskútnak. Ehhez a gémeskúthoz hajtotta nagyapám mindennap a hízóbika csordát itatni. Ezért nevezték azt a teret Bikakútnak. Ma már emléke sincs annak a kútnak. Ott állt ahol ez az út elágazik.
A falu gerincét tősgyökeres köztiszteletben álló iparos és mezőgazdász családok alkották. A Pálffy kádárok, a Csúzi kovácsok, A Göllner patikusok, a Gaszt és a Szomolányi pékek valamint hogy gazdálkodókat is mondjak az Izing és Perbai családok.
A Gaszt pék az én anyai nagyapám volt. Hét gyereke született, három fiú négy lány. Anyám volt a legidősebb. Ezen a képen még csak öt gyerek van, a középső pöttyös ruhás az anyám.
A falú főutcáján volt a Gaszt pékség és kenyérbolt. Egy nagy kapun kellett bemenni a belső udvarba, ahol jobboldalt volt maga a pékség kemencékkel, és elől az utcára nyíló bolttal. Baloldalt a lakóépület volt hosszan hátranyúlva. Nagyapámnak volt 4-5 alkalmazottja valamint a nagyobb gyerekek segítettek be a vállalkozásba. Az egyik fiú és az egyik lány a pék szakmát kitanulva pékként mentek nyugdíjba. A hét gyerekből már csak ő a nyugdíjas pék Irén néni él. Jómódú iparos család volt akihez napszámosok jártak a hatalmas kertet gondozni. A saját boltjukban árulták a kenyeret és lovaskocsikkal hordták a környező falvak boltjaiba még a többi kenyeret, pékárut. Nagyanyámnak mosókonyhája volt, külön épület a spájznak, és személyre szóló csak ő általa látogatható zárható WC-t használt. Nagyapámnak hatalmas mély borospincéje volt nagy baromfiudvar ás hidas látta el a családi gazdaságot. A hidas az olyan fedett fából készült disznóól ami lábakon áll. Módos gazdáknál volt olyan. Mindez a jólét nem akadályozta meg őket abban hogy anyámat fiatal lányként felküldjék Budapestre zsidó családhoz szolgálni. Ez volt abban az időben rend. Így néz ki ma a Gaszt ház, a főutcán.
Mikor apám udvarolni kezdett anyámnak hát hogy úgy mondjam az iparos família nem repesett az örömtől. Az ő lányuk egy csordás fiával? Na ne... Apám azért volt olyan tökös legény hogy amit akart megszerezte így sok választást nem hagytak Nagyapáméknak.
A háború után ment tovább a pékség amíg két bőrkabátos elvtárs belépett az üzletbe és emigyen szólott "Gyula bácsi ezt a pékséget mától a magyar állam használatba veszi. Maga holnaptól itt dolgozik mint alkalmazott de a mai bevételt már ne vegye ki a kasszából".
Nem, nem államosították. Kevesen tudják hogy kétféle eljárás létezett. Amikor államosítottak valamit, vagyis egyszerűen állami tulajdonba vették, valamint volt az állami használatba vétel mikor a tulajdonjogot meghagyták az eredeti tulajdonosnak de az üzemet az állam használta tovább. Ez utóbbi volt az enyhébb eljárás mert a tulajdonos halála után az örökösök eladhatták az ingatlant.
A sors nem volt kegyes a Gaszt gyerekekhez. A legfiatalabb állítólag belekeveredett az 56-os forradalom eseményeibe és 57-ben öngyilkos lett. Lehet hogy segítettek neki. Két fiú és egy lány alkoholproblémákba halt bele. A többi három lánytestvér élete békésebb volt. Anyám, apám halála után még 22 évet élt és utolsó éveit nővérem gondozása alatt töltötte. Jóval nyolcvan éven túl azon a héten halt meg mikor mi indultunk ide Londonba. A másik lánytestvérük köztiszteletnek örvendő boltvezetőként ment nyugdíjba Szárliget községben és szintén hosszú nyugdíjas évek után nyolcvan évnél idősebben halt meg. A harmadik testvér még ma is él.
Én viszonylag sokat jártam Gaszt nagyszüleimhez. A 60-as években apám a KOMÉP-nál dolgozott mint kőműves ,anyám a bicskei malomban.
Arra emlékszem hogy reggel négy órakor keltettek, feltettek egy bicikli csomagtartójára és eltoltak nagyapámékhoz. Ott aludtam fél nyolcig majd átsétáltam a néhány száz méterre lévő óvodába. Mikor vége volt az óvodának akkor visszamentem de először felnéztem a malom ablakába. Ha kint volt egy ceglédi kanna akkor mentem nagyapámékhoz mert a kanna azt jelentette hogy anyám dolgozik és majd jön értem. ha nem volt kinn a kanna akkor mehettem haza mert már otthon volt.
Anyám becsületes neve Gaszt Margit volt. Fiatalnak csak Micike. Késöbb Manci, majd Manci néni. Mindenki így ismerte. Minden bicskei történést tudott és még annál is többet. A képeken élete három szakaszában látható.
Most lássunk néhány képet Bicskéről és a családról. Ez a malom aminek legfelső emeleti ablakában ceglédi kannával jelezték hogy hova menjek óvoda után.
Bicskének van egy központi főtere egy gyönyörű parkosított résszel sétálóutakkal és a tér közepén egy nagy kör alakú virágoskerttel. Így nézett ki régen. A képen anyám, a nővérem és én vagyok úgy 1965 környékén.
Itt szintén az a virágoskert van apámmal és velem.
Ma ugyanúgy megvan az a kőfal. Egy Kossuth szobor van a közepén.
Néhány kép még Bicskéről. Ez a ház a város legjellegzetesebb és egyben legszebb épülete a Göllner ház. Bicskének ez a központi része ahol a templom áll a főut végén a domb tetején és jobbra a fent bemutatott park van. Viszont a szocialista korszakban elkövettek egy hibát. A templom és a Göllner ház közé felépítettek egy Áruházat. Ezt még súlyosbították egy mellé épített Kék Csillag nevű étteremmel. Mindkét épület a kor legocsmányabb szocreál stílusában épült betonförmedvény. Szerencsére az éttermet már elbontották, állítólag az Áruházat is nemsokára eldózerolják. Nem kár értük egy fekély volt mindkettő a városképen.
Végül bemutatok néhány képet a családunkról. Ez a fotó 1969-ben készült apai nagyszüleim aranylakodalmi ünnepségén. A mi családunk látható rajta. Egy proli család. Már csak ketten élünk, a nővérem és én.
Itt én és az unokatestvérem látható apai nagyszüleinkkel. A labdát tartó gyerek én vagyok.
Ez egy hasonló kép, csak anyai nagyszüleimmel és másik unokatestvéremmel.
Ez itt apámról egy munkaszüneti kép.
Ez pedig egy idősebb kori fotó.
Végül pedig rólam egy néhány napos....
....és egy 37évesen készült kép. A képen mellettem álló úrhölgy a mostani feleségem.
Szóval innen indultam. Ebből a fatornyos kisfaluból és még ma is oda térek vissza. Ott van a házam a családom a gyerekkorom, az emlékeim. Ha Isten is megsegít akkor talán a nyugdíjas éveimet is ott fogom tölteni.
Végezetül még egy érdekességet elmondanék. Az idősebbek emlékeznek a Zárai-Vámosi énekes házaspárra. A Wikipédiában a Bicske szócikknél is szerepel hogy vámosi János Bicskén született. Na pontosan azon a telken ahol most a házam áll. Mikor odaköltöztem egy öreg parasztházat vettem meg amit úgy ahogy lakhatóvá tettem apámmal és abban laktam amíg a telek másik felén építkeztem. Na abban a parasztházban született az énekes és tudtommal az anyai nagyanyja nevelte fel. A ház Babosa Károly tulajdona volt és a felsége akit Babosa néninek szólítottak nevelte Vámosit. Érdekes hogy bicskei gyerekkoráról, szüleiről sehol semmi írást nem találtam az interneten. Nem tudni hogy miért a nagyanyja nevelte.
