Ass blaster

Arról van szó hogy az utóbbi hetek élményeinek hatására megfogalmazódott bennem néhány gondolat amit most közzéteszek.

 Nem akarom már tovább spilázni ezt a "melósból színházi szerző" témát, meg a "hogy élem meg" lerágott csontot. csak egy kicsit elidőznék a mű megszületésén amibe akkor láttam bele mikor a londoni színházban előkészítették az esti előadást. Igazából ott tudatosult hogy ez mekkora csapatmunka.

Például egy minimalista díszlet mennyit tesz hozzá az előadás egészéhez. Bagossy Levente nagyon jó érzékkel felismerte hogy nem egy fullra berendezett szobát kell csinálnia. Pontosan ez az az eset amikor a kevesebb a több.

Hogy a dramaturgia milyen sokoldalú művészet. A Diggerdrájver esetében a dramaturg feladata a posztból vett epizódok sorrendbe rakása hogy az érzelmi csúcspontok  a megfelelő ütemben kövessék egymást, hogy a néző figyelme végig fenntartható legyen, de az ő feladata a történetmesélés hatékonyságát kialakítani valamint figyel a helyesírásra, utána jár a háttérinformációknak, beszélgetőtárs, vitapartner.kontroll-személy, fordító stb...

Persze nem magamtól vagyok ilyen okos dramaturg témában, Bagossy Laci homályosított fel.

Szóval az a lényeg hogy mire egy ilyen darab összeáll tehetségek sora működik közre. Én mint író az egészhez az alapot adtam(fél életem alapásással telt) de a színházi stáb húzta fel rá a felépítményt.

 A Diggerdrájvernak van egy nagy problémája. Az átlagnéző nem tudja milyen jó. Ugye a műfaja szerint monodráma. Vagyis egy ember ül az asztalnál és beszél. Ez a mű fő csapásiránya még akkor is ha három szereplő van és a végén a gyereknek fontos feladat jut. Tény hogyha én ennyit tudnék egy darabról, nem mennék be a színházba. Persze vannak színházbajáró emberek akik már láttak Bagossy rendezte művet tudják milyen kiváló színész Epres Attila ezért megnézik.

 Meggyőződésem hogy a darab sikere abból fakad hogy akik látták azok mindig többet kaptak mint amit vártak. Azért sikeres mert egy sztorizós történetmesélős darab ahol a néző többet nevet felszabadultan mint ahányszor komolyan egyetértően bólogat vagy néhány könnycseppet elmorzsol a szeme sarkában. Ráadásul ezekből minden a helyén van és a néző mindig úgy áll fel a székről hogy nagy élményben volt része. Ezt persze elmondja másnak is meg közzéteszi a Facebook-on, és ez aztán teltházakat generál. Edit a http://stageinlondon.com/ szervezője mesélte hogy a férje kint az előtérben várta a későn jövőket mikor elkezdődött az előadás. Néhány perc múlva küldött neki egy sms-t hogy gyere be, nagyon jó.

 A londoni előadás hatalmas siker volt, de nem volt teltház. Százhúsz ember nézte és aki látta az UTÁNA mind azt mondta hogy várakozáson felüli volt az élmény és ha ezt tudja akkor elhozta volna az aranyhörcsögöt is.

 Szerintem ez a titka a darab sikerének persze lehet hogy tévedek mert más szemszögből nézem mint akik rendszeresen színházba járnak.

 Aztán a Index mindkét cikke feltette a koronát a műre. Megmutatta a melóst és megmutatta a bloggert akiből színházi előadást csináltak. A riportok megjelenése napján 25ezren keresték fel a blogomat. Minden szó, minden idézet tőlünk valósághűen jelent meg. Semmit nem tettek hozzá semmit nem vettek el belőle, mindössze profi módon összeállítottták, keretbe foglalták, és a legjobb fényképekkel illusztrálták. A képekkel még a feleségem is meg volt elégedve pedig olyan nincs...

 Régebben írtam már hogy büszke vagyok hogy végig az én változtatás nélküli szövegem került előadásra a darabban. Csülkös Viktor barátom Grazból küldött egy sms-t hogy úgy látja hogy én sokat és tudatosan dolgozom azon hogy növeljem az irigyeim számát. Ez tény. Csak annak vannak irigyei aki csinál valamit. Ha ez az ára az irigységnek akkor jól van ez így.

A témák jól lettek összeválogatva de mégis van egy ami közelebb áll hozzám. Az amit a hitről mond Attila benne. Nem, nem lettem hívő. Továbbra is meggyőződéses ateistának vallom magam. Viszont nem vagyok hitetlen. A rendszerváltás után sok ember fordult az egyház felé. Én nem tudom megtenni. Az én neveltetésem, az én magánúton felszedett tudásom hogy úgy mondjam nem egyházbarát. Tisztelem becsülöm a vallásos embereket, de az én hitemhez nem kell egyház, nem kell liturgia és egyáltalán nem kell más magamon kívül.

Sajnos egyre többen vannak odaát akiket segítségül hívhatok nehéz helyzetekben. Hogy van-e "odaát" vagy nincs, nem tudom. Ahogy az idő telik egyre jobb hinni benne hogy van. Aztán ha majd végleg leoltják a villanyt akkor kiderül. Lehet hogy majd én is hallok egyszer egy hangot hogy "fater most segíts"...

 A darab vezérfonala a kivándorlás. Őszintén beszélek benne az okokról az útról a következményekről. Itt már nem lehet elmenni a politika említése nélkül.

 Nem tagadom hogy indulatból jöttem el. A rendszerváltás hozhatott bármekkora szabadságot bármekkora technikai fejlődést, hozhatott demokráciát és nyitott határokat, mégis van egy nagyon nehezen magyarátható negatív hozadéka. A munka becsülete, és vele a munkás becsülete megszűnt létezni. Kész, vége, nincs olyan. A pozitív inspiráció fogalma ismeretlen. A kondérból nagykanállal merítő vadkapitalisták a közgázról frissen szabadult, és ugynevezett "fiatalítás" jelszavával vezető pozícióba helyezett ifjoncok tettek róla hogy a melós ha tehette hátra se nézve meneküljön.

A kivándorlás általában egy folyamat eredménye. Folyamatos negatív történések eredménye. A vicc az hogy kúrva kevés kell a folyamat megfordításához. Sokszor az emberségesebb bánásmód elég. Egy jelentéktelen fizetésemelés megfordítja a szándékot.

 Elég egy JEL hogy valami jó irányba változik. Nincs ilyen. Az egész gazdaságra egy langyos punnyadás jellemző. A melóst megfizetni nem tudják vagy nem akarják. Ez nyilvánvaló. Viszont így a jó munka elvárásának sincs meg a háttere. Követelni kell és megfizetni. Amíg ez nem következik be addig Magyarország mindig sereghajtó lesz.

 A legutolsó parlamenti szavazás amin résztvettem az 2010-ben volt. Akkor már nagyon tele volt a hócipő erősen készültünk ki. Kerestem egy munkáskesztyűt meg egy nagy orvosi fémcsipeszt, kézenfogtam az ötéves fiamat és mentünk az iskolába szavazni.

Az aulában egy asztal mögött ültek a pártok képviselői. Rajtunk kívül nem volt senki. Megálltam az asztal előtt és leguggolva a fiamhoz a következőket mondtam neki.

-Benedek, itt előttünk a pártok képviselői ülnek. Ezek a pártok felelnek egy ország jövőjéért az emberek jólétéért. Ezek miatt az emberek miatt te már nem ebben az országban fogsz felnőni. Ők nem teljesítették a feladatukat mi pedig elmegyünk. Nem akarom hogy a te életedet is tönkretegyék. Az ott előttük a szavazólap. A világ legmocskosabb papírlapja. Olyan mocskos hogy mi nem vagyunk hajlandók puszta kézzel megfogni.

 Ezután a munkáskesztyűben átvettük a szavazólapot és bementünk a fülkébe. Ott beixeltem a legszélsőségesebb párt nevét. Úgy voltam vele hogy a szavazatommal akárhányad milliomod részben bedobom a lovak közé a gyeplőt. Iszonyú keserűség volt bennem. Negyvenhét év nyomtalanul nem törlődik ki. Aztán a csipesszel beleejtettük az urnába a borítékot.

 Egyetlen reagálás volt az asztal mögül, valaki azt kérdezte hogy a hazaszeretet az semmi? Nem akartam vitába bonyolódni így egy közhellyel válaszoltam hogy azt egyik boltban sem fogadják el fizetőeszköznek.

Végezetül nagyon köszönöm mindenkinek az elismerő szavakat, a gratulációkat az előadás után és az Index cikkei után. Remélem még sokáig olvasóim maradtok.

Gabi családtag volt. A nővérem veje, az unokahúgom férje. Ha röviden jellemezném azt mondanám hogy egy jámbor óriás. Kétajtós szekrény termet, péklapátnyi tenyér. Olyan igazi nagy lapaj ember. Szerencsére agresszivitás annyi szorult bele mint egy molylepkébe. Klasszikus életút az övé. Házasság, lakás, gyerekek. Világéletében dolgozott, mégpedig kemény fizikai munkát. Először sírkövesnél csiszolta a köveket majd odavittem ahol én dolgoztam. Soha senki mással nem tettem ilyet de benne megbíztam. Megállta a helyét, soha kifogás nem érte a munkáját. 

Voltak elhajlásai de kinek nincsenek? Néhány évig anyáméknál laktak és egyszer mutter ment reggel a boltba és Gabit ott találta a virágágyásban aludva a tulipánok között. Éjszaka már nem szomjasan hazatérve nem akarta zavarni a családot és megágyazott magának a virágok között. Anyám kiváló éleslátással mindjárt elnevezte Tulipános Fanfannak. 

Aztán egy kis faluban lakást vettek és jött három gyerek. Nagy szeretettel nevelték őket szerény körülmények között de mindent megadva nekik. 

A munkahelyen kívül általában disznóvágáskor futottunk össze. Brutális ereje sokszor kisegített. A családom többi tagja nem lelkesedett a disznó gyilkolászásért de Gabi, apánk halála után néhány évvel került a családba éppen jókor.  Ha ő megfogta a disznót az meg volt fogva. Emlékszem egyszer egy közel hárommázsás cocát vágtunk a nővéremnek. Nem mertük kiengedni az udvarra, a karámban viszont csak a disznó meg két ember fért el.  Mondtam a Gabinak hogy márpedig kettőnkre vár az ott bent. Bólintott, bementünk. Lebirkóztuk aztán megszúrtam. A disznó utolsó erejével a lábával a karám egyik oldalát döntötte ki a fejével a másikat. Mondtam is Gabinak hogy veled ketten akármekkorát bevállalok.

Aztán kikerültem Londonba, a disznóvágások is elmaradtak már, csak annyit tudtam róla hogy dolgozik becsülettel. Két gyönyörű unokája született, és ha a sors közbe nem szól látta volna felnőni őket. Nővéremmel minden héten telefonon beszéltem és ő mondta hogy baj van a Gabival. Megtámadta valami kór és testileg szellemileg napról napra épült le. Megjárta a magyar egészségügy legsötétebb bugyrait, de nem tudtak segíteni rajta. Karácsonykor meglátogattam és bár akkor tiszta elmével beszélgetett velem, már az ágyból nem tudott felkelni. Az a hatalmas ember elfogyott. Szörnyű volt nézni hogy az egykor életerős, hegyomlás méretű  férfi magatehetetlenné válva fekszik az ágyon. Felesége a munkahelyét otthagyva főállású gondozóként minden percében vele volt.

Aztán egyik reggel hívott a nővérem. Gabi meghalt. Eddig bírta. Nem volt ötven éves. Feleséget, három gyereket két unokát hagyott hátra.

A sors nem kímélte. Apját gyerekkorában elvesztette autóbalesetben. Nővére, bátyja évekkel ezelőtt meghalt rákban. Most ő is követte őket.

Melós volt. A legjobbak közül. Férj volt, apa volt, nagyapa volt. A legjobbak közül. 

Gabi, egyszer majd ott fönn számítok rád mikor meg kell fogni a disznót.

Nyugodjál békében, legyen neked könnyű a föld.

Londonban bemutatták a Diggerdrájvert.

Mielőtt a részletekbe belemennék minden nézőnek szeretném megköszönni hogy megtisztelt jelenlétével. Ahogy megköszönöm a szervezőknek a szereplőknek valamint a háttérembereknek az áldozatos munkáját. Talán nem kell hangsúlyoznom hogy mindez mit jelent nekem. 

Majdnem két év telt el a Diggerdrájver magyarországi bemutatója után mire Londonba is sikerült elhozni az előadást.

A magyar premier után a feleségem megkereste a http://stageinlondon.com/ -ból Editet hogy lenne-e kedvük lebonyolítani a szervezést. Edit, aki egyébként egy rendkívül kedves elbűvölő hölgy első szóra beleegyezett és azután sem változott a véleménye hogy végigolvasta a blogomat. Tisztelet érte. Innen kezdve mi semmit nem tudtunk a szervezés állásáról csak mikor karácsonykor beszéltem Mácsai Palival ő mondta hogy sínen van az ügy. Kitűzték az időpontot március 24-re.  

Aztán hogy a szervezésből nekem is jusson valami kaptam egy emailt az Index hírportál újságírójától hogy csinálnának velem egy riportot és szeretnék ha egy profi fotós tőlük a munkahelyemtől kezdve fotózna a nap végéig. Ebből a munkahelyi fotózás volt a kemény dió. Egy angol építkezésre nem lehet csak úgy bemenni és fotózni. Ezt elintézni engedélyeztetni óriási dolog. Fogy Frei Tamás szállóigévé vált mondásával éljek ez olyan csak nekem csak most kategória volt. 

Na lényeg a lényeg, néhány emailváltás után pontosítottuk hogy pénteken reggel hatkor ott leszek érte South Ealingben a szállásuk előtt. Hatra jött is Timi akinek nagyon nem volt egyszerű napja. A nap forgatókönyve úgy alakult hogy fél tizenkettőig dolgozom azt végigfényképezi majd hazamegyünk ahol csatlakozik hozzánk Bálint az újságíró és átöltözés után irány Aldgate East a Frei kávézó ahol közönségtalálkozó lesz, utána irány a színház bevilágítás, próba és előadás. Majd utána a nap levezetése a legközelebbi PUB-ban. Timi elképesztő munkabírással reggel hattól éjfélig végigfotózta a napomat a tízkilós fotóstáskát cipelve. Nem mondtam neki hogy az előnyös oldalamat fotózza, nem akartam lehetetlen feladat elé állítani. Nem láttam a képeket, ő a profi megbízom benne. Egyébként is le a kalappal előtte, A munkahelyen jó érzékkel kiválasztott egy helyet ahol senkit sem zavar és nincs útban senkinek oda beállt és onnan fotózott végig. Érdekes egyébként hogy az egész idő alatt soha nem éreztem tolakodónak vagy zavarónak ahogy végzi a munkáját. Kösz Timi.

Szóval délre hazaértünk ahol gyors pelenkacsere és öltözködés után metróval mentünk a kávézóba. 

Itt ragadjunk le egy kicsit. Egy anekdota és egy epizód erejéig. az angol hozzáállás szemléltetése okán. Valamikor régen a hetvenes években történt hogy egy magyar újságíró Londonban telefonálni akart egy nyilvános telefonnal. Bedobta a pénzt de a gép elnyelte és nem adott vonalat. Próbálkozott még néhányszor  de a gép mindannyiszor elnyelte a pénzt. Az újságíró meglátott a közelben egy bobby-t. Odament hozzá és mondta hogy rossz a készülék elnyelte a pénzét hol talál legközelebb telefont.  A rendőr kérdezte hogy mennyit dobott be? Mondta az összeget és a bobby zsebébe nyúlva kifizette neki. Kérdezte hogy miért fizeti ki? Azt mondja majd jön a telefontársaság embere aki visszaadja neki a pénzt. Ok, de honnan tudja hogy én bedobtam? Onnan hogy ön MONDTA.

Szóval mentünk a metróállomásra ahol feltöltöttem a bérletemet 10 fonttal. Összesen 16 font lett rajta. A kapun viszont nem akart átengedni.  Odajött a metrós mókus és némi húzogatás után kinyílt a kapu. Tény hogy öt éves az oyster kártyám már olyan kopott hogy festék sincs rajta és egy éve nem használtam. Na mindegy, beengedett de Aldgate East-nál már nem engedett ki. Odaintem az ajtónálló embert mutatom hogy nem működik. A saját kártyájával kiengedett majd odamentünk egy ellenőrző géphez és próbálta megnézni hogy mi a baj. beütötte a kártya számát a gép kiírta hogy rossza kártya és 0 font van rajta. Az ember megkérdezte hogy mennyinek kellene lenni rajta. Mondom hogy Golders Green-ben volt 16 font most talán 13. Beüti a gépbe hogy 13 font, megnyom egy gombot és kiesik egy vadonatúj oyster kártya 13 fonttal feltöltve. Mert azt MONDTAM hogy 13 font van rajta. Szóval így működnek a dolgok errefelé.

A Frei kávézó egy kellemes hely, erős késztetést érzek hogy többször felkeressem. Nem azért mert a találkozó alatt fantasztikusan finom kávét ittunk és minderre a kávézó vendégei voltunk, hanem mert tényleg olyan hely ahova vissza kell menni. 

Mikorra odaértünk már ott volt Epres Attila és Bagossy Laci. Valamint itt találkoztam először Edittel a szervezővel.

Mivel szűk időkorlátok közé voltunk szorítva péntek délután kettőre tömegeket nem vártunk, mégis jött rajongó Attilához. Itt kaptam az első csodálatos ajándékot. A Diggerdrájver dedikált szövegkönyvét. Egy óra nagyon kellemes beszélgetés fotózás és kávézás után A stábot autóval átvitték a színházba próbálni mi pedig Bálinttal beültünk egy török étterembe ebédelni és ott csinált riportot velem. Némi Efes török sör elfogyasztása és valami darált bárányhúsos történet magunkévá tétele után mi is elindultunk a színházba.

Ott már folyt a bevilágítás, próba stb...

Mivel a feleségemet és a fiamat két szereposztásban játsszák de én mindkét alkalommal a másik párost láttam itt ismerkedtem meg Ágival és Leóval, akik a családomat alakítják. Ági végtelenül közvetlen barátságos hölgy a fia pedig igazi tőről vágott vagány gyerek. (Na Ági ezt a tőről vágottat fordítsd le angolra, a férjednek:))))))))

Megint életem egyik kiemelkedő élményét éltem át. Láttam Bagossyt rendezni. Elképesztő a figura. Nem mondom hogy akkora tehetség mint ide Lacháza mert keveslem a távolságot. Laci egy csendes könyvelő kinézetű ember akiről azt hinnéd kettőt nem tud szólni. Aztán mikor látod munka közben akkor elképedsz. Mindent észrevesz mindent szóvá tesz és csak a tökéletes szorozva tízzel  elég jó neki. Valamint volt ott még valaki. Egy szakállas joviális figura, Tóth Péter. Ő csinálta a bevilágítást és a díszleteket. Kell róla néhány szót ejtenem. Sokszor beszéltem már szakértelemről meg tehetségről. Elvileg ezek kellenek a jó munkához. Ez igaz. Van viszont valami ami még kell hozzá. Ami szavakkal nehezen kifejezhető. Ami összefogja a szakértelmet és a tehetséget egy egésszé amiből megszületik egy kifogástalan MUNKA. Vagy produkció. Vagy nevezzük ahogy akarjuk. Néztem Petit és magamat láttam kívülről munka közben. LÉLEK van benne. SZERETI amit csinál bazmeg... SZERENCSÉS ember. Aki tehetséges jó szakember de kényszerből csinálja amit csinál az látszik a munkán. Vagy produkción. Vagy nevezd ahogy akarod. Peti rokon lélek. Ő is mint én a munkánkkal KISZOLGÁLUNK embereket akiknek ettől KÖNNYEBB. A munkánkból születik valami. Az övéből egy ház, az enyémből egy művészi produkció. Vagy fordítva? Jól van Peti csak vicceltem:)))))))))) Figyu Peti, elmondok egy sztorit. Volt egy nagyon okos egyetemet végzett barátom aki rácsodálkozva a City toronyházaira azt találta mondani hogy EZ az igazi építészet nem az árokásás. Igaza van. Én valóban, te pedig átvitt értelemben de árkot ásunk. Erre viszont, ÉPÜL valami. Mindegy hogy egy épület vagy művészi produkció, de a mi háttérmunkánk nélkül senki nem csodálkozna rá a végeredményre. 

"Mert felül a gálya..."

...de ha nincs alatta víz akkor az a gálya egy métert sem megy előre.

Szóval kúrva jó hangulatban telt a délután. A világítás, a díszlet összeállt (a darab egyik főszereplője az asztal, Editék saját étkezőasztala volt a lakásukból). Lacitól megtudtam mi az mikor a színész hátba, vagy mellbe kapja a tapsot, Attilával elnyomtunk néhány vidám sztorit, úgyhogy hamar telt az idő. 

Hét órakor elkezdték beengedni a nézőket. Most láttam harmadszor a darabot de ez a pillanat bennem mindig egy furcsa érzést kelt. Nézem a bejövő embereket akik nekem teljesen idegenek és azért jöttek hogy lássák az életemet. Már otthon amikor álltam a színház előterében és jöttek a nézők, arra gondoltam hogy uramisten ők most az én életemet jöttek megnézni. Furcsa érzés. Persze nagyon sok barát és ismerős is eljött. Köszönöm mindenkinek.

Az előadás.

Nem lehet szavakba önteni. Ha még Bagossy Laci is azt mondja hogy ez volt a legjobb akkor tényleg ez volt a legjobb. Attila lubickolt. Sziporkázott. A gesztikuláció, a mimika, a csendek mind mind a helyén voltak. Néha bevonta a közönséget és a nézők készségesen játszottak alá. Elképesztően jó közönség volt. Mint kivándorolt emberek közel érezték magukhoz a történetet. Leo szépen artikulálva gyönyörűen mondta el a mesét a végén, szinte észrevétlenül csúszott át a szöveg magyarból angolba.

A végén óriási siker óriási vastaps. Négyszer tapsolták vissza a színészeket. Rengetegen gratuláltak nekem is. Aztán valami csodálatos következett. Ajándékot kaptam. Az Örkény színház homlokzatára volt kitéve a Diggerdrájver egy méterszer négyméteres plakátja vászonból. Ezt hozták el nekem. Valamint egy dobozt amiben Bagossy Levente díszlettervező munkája volt, a Diggerdrájver berendezett színpadának makettje, hihetetlen precíz aprólékos munkával kivitelezve. Örök emlék. Mindig eszembe fogja juttatni hogy csináltam valamit ami örömet okoz az embereknek.

Köszönöm az ajándékokat, és köszönöm ezt a csodálatos estét mindenkinek. 

Viszont még nem volt vége a napnak. Az igazi közönségtalálkozó most következett. A stábbal és vagy tíz magyarral beültünk a legközelebbi PUB-ba, Csatlakozott a társasághoz jónéhány pohár Mr Ale és Mrs Cider, úgyhogy a hangulat meg lett alapozva. Olyan igazi jóféle hangzavaros sztorizós kocsmai hangulat.

Valamikor éjfél felé hazakeveredtem és bedőltem az ágyba mert reggel menni kellett dolgozni. 

Szóval így telt ez a nap.