A történet igazán szóra sem érdemes. Amiért leírtam az a szereplők reagálása és egy rendszer működése.

Egyik nap felhívták a feleségem a fiam iskolájából.

Mondták hogy sajnos egy kis baleset történt, megsérült a fiam arca. Azonnal kérdezte a feleségem hogy menjen e a gyerekért. Mondták hogy nem kell csak azért hívták fel mert hogyha délután megy a fiúért ne essen pánikba.

Az történt hogy az egyik gyerek belekapott az arcába.

Tudni kell hogy itt olyan iskolarendszer van hogy minden osztályba igyekeznek betenni egy fogyatékos gyereket. Vagy testi vagy szellemi fogyatékost, olyat akinek nem nagyon súlyos az állapota és neki is jobb ha ép gyerekek között van az osztálytársak pedig idővel természetesnek veszik az ilyen-olyan fogyatékosságokat. Ez is egy módja a toleranciára nevelésnek.

A fiam osztályában is van egy enyhén autista gyerek. Külön gondozó van vele szinte mindig.

Az történt hogy a fiam hátulról megfogta a karját a srác meg megijedt, bepánikolt és belemart a fiam arcába.

Egy kb 10centi hosszú nagyon vékony nagyon enyhe karcolás lett az eredménye de egy kicsit vérzett.

Mikor ment a feleségem a gyerekért akkor elmondták hogy ellátták a sebet de bekötözni nem kellett viszont az igazgató szobájában lefényképezték az elkövetőt megbüntették és amúgy is bocsánatot kért a fiamtól de a büntetést azért kapta mert neki is tudnia kell hogy az nem helyes amit tett.

Nagyon sokszor elnézést kértek a történtekért stb stb...

A seb három nap múlva levált és maradéktalanul meggyógyult.

Se a feleségem se a fiam a legkisebb problémát sem csinálta az ügyből, ilyen előfordul bármikor.

Viszont a dolognak van néhány tanulsága.

Itt komolyan veszik hogy a gyereket akit egy karcolás nélkül vesznek át oktatásra azt egy karcolás nélkül adják vissza.

Külön felhívták a feleségem hogy ha megy akkor ne lepődjön meg a látványtól.

A mi gyerekkorunkba az ilyen incidens a szóra sem érdemes kategóriába tartozott.

Szinte mindennapos esemény volt, teljesen mindegy hogy verekedésből eredt vagy a dzsindzsásban való játékból.

Ha a tanár észrevette mi történt akkor az elkövető kapott néhány pofont, sallert, pajeszhúzást, kokit.

Az angol iskolarendszert számtalan támadás éri.

Természetesen jobbára azok részéről akik nem ismerik.

Megmondom őszintén engem nem érdekel mit tanítanak vagy nem tanítanak meg a gyereknek. Amit nem tanítanak meg neki azt majd én megtanítom.

Viszont boldog gyerekkora van.

Neki az iskola nem kényszer nem stresszhelyzet nem MUNKAhely.

Miért is kellene egy gyereknek az iskolában dolgozni?

DOLGOZATot írni?

Lesz neki még kb 40-50éve hogy dolgozzon.

Soha nem felejtem el hogy mikor végeztem a szakmunkásképző iskolában majdnem három hónapot vártam a traktorvezetői jogosítványomra. '81-ben gyakorlatilag az egész nyarat ellébecoltam. A szomszédok többször mondták apámnak hogy miért nem visz vagy küld dolgozni hiszen ott vagyok 17évesen és semmit nem csinálok.

Apám aki nagyon kemény és nagyon szigorú ember volt azt mondta, hagyjátok ez az utolsó szabad nyara. Innen kezdve egész életében dolgozni fog.

Az oktatás az megosztó téma. Mindenkinek van véleménye róla és szinte nincs olyan oktatási rendszer amit ne kritizálnának.

Az alap feltételeket viszont minden országnak biztosítani kéne.

A jó oktatás legelső feltétele az elégedett tanár.

Hogy várhatnám el egy napi megélhetési gondokkal küzdő embertől hogy mondjuk egy osztálynyi gyereknek örömmel tanítsa meg a tananyagot. Mikor legfőbb problémája hogy miből fizesse be a gázszámlát.

Amikor egy iskolában nincs kréta nincs nyomtatópapír nincs a napi működéshez elegendő eszköz.

Milyen gyerekek kerülnek ki abból az oktatási rendszerből?

A tanítás az egy csodálatos dolog.

Mikor én egy mezei traktorosképzőbe jártam ott ismertem meg a legkiválóbb tanárokat.

Olyan gyakorlati oktatóink voltak akik előtte egyszerű melósok egyszerű traktorosok voltak valamelyik TSZ-ben.

Ott láttam tanárokat TANÍTANI. Csupa nagybetűvel. Mind emberileg mind szakmailag csak szuperlatívuszokban tudok róluk beszélni.

Általános iskolában nem tanultam semmit. Csapnivaló tanári gárda volt szóra sem érdemesek.

Aztán megtudtam mi az az igazi TANÍTÁS. Abban az iskolában szárnyaltam. Soha életemben nem készültem semmilyen gépész szakra.

Mégis annyira belém tudták oltani a gépek szeretetét a munka szeretetét hogy azóta is bennem van minden tanárom tudása.

Ott tanították meg hogy mindig mindent megfigyelni mindig mindennek az okát kutatni mindig nyitott szemmel járni mindig továbbképezni magunkat A szakmai fejlődés záloga.

Színészek szokták nyilatkozni hogy őnekik a szakmájuk egyben a hobbijuk is.

Igen, van ilyen, de nem csak azon a szinten működik.

Egy mezei melós egy senki által nem ismert proli is szeretheti a szakmáját és lehet az a hobbija.

Sajnálom azokat akik úgy kelnek fel hogy a francba már megint menni kell dolgozni. Sajnálom azokat akik nem tudják mi a munka öröme.

Akik nem tudják mint jelent kellemesen elfáradni.

Mindennap elfáradok. Mindennap örülök hogy elfáradhatok.

Húú de messze kalandoztam az oktatástól pedig csak a fiammal történt epizódot akartam megírni.

Az oktatáson sok múlik. Angliában most iszonyatos pénzeket teszek az oktatásba. Most ahol dolgozok az egy éven belül a negyedik iskola.

Látom az oktatás lényegét. Látom a feltételeket. Látom hogy a tanárok milyen autókkal járnak dolgozni. Hogy amíg az iskolában vannak szívvel- lélekkel a gyerekekért vannak. A tanulók nem 15kilós táskával járnak tanulni hanem egy uzsonnás dobozzal. Hogy az iskola után nem a házifeladat az elsődleges probléma hanem hogy melyik játszótérre menjenek.

Ha még egyszer kezdhetném az életemet műszaki oktató lennék egy szakiskolában.

Azt hiszem szeretném. Ez a hajó már elment.

Tanítani fantasztikusan jó dolog. Elmagyarázni egy bonyolult szerkezet működését legyen az egy motor vagy egy hidraulikus rendszer és ennek az ismereteit átadni az valami fantasztikus érzés lehet. Része lehettem ilyen élménynek. Életem legcsodálatosabb három évét Velencén töltöttem az Entz Ferenc Növénytermesztő Gépész Szakiskolában.

Ott indítottak el az úton ami ide vezetett.

Köszönöm hogy elolvastátok.