Nem szeretem a bort. Nem ízlik. Amelyik netán mégis, az meg nem ér annyit hogy egy lépést is tegyek érte. Viszont szeretem a bor és a szőlő mondavilágát a róluk kialakult anekdotakincset és az írásaimban szeretek hasonlatokat használni. 

Bevezetőként elmondok egy anekdotát a szőlő elterjedéséről. Én közel negyven éve hallottam és a interneten kutakodva sem találtam sehol. Van egy hasonló Noé történet de az nem ugyanez. 

"Az idők kezdetén Bacchus a bor istene talált egy apró csenevész szőlővesszőt. Úgy gondolta hogy ez a növény lesz a bor megteremtésének eszköze és először, mivel kicsi volt beleültette egy kismadár koponyájába. A szőlővessző növekedett és hamarosan nagyobb edényre volt szükség. Talált egy oroszlán koponyát és átültette bele a szőlőt. Ez a koponya sajnos hamar kettérepedt és új tartó után kellett nézni. Végül egy szamár koponyájában erősödött meg annyira hogy onnan már ki lehetett ültetni a szabadba és elterjedvén a  világban máig a bor megteremtőjeként tisztelik. Viszont a bor is megőrzött valamit  a szőlő kezdeti viszontagságaiból és ezért van hogy aki kicsit iszik az úgy érzi magát mint egy kismadár, aki többet iszik az oroszlán, aki meg mérték nélkül az olyan lesz mint a szamár."

A szőlőnek és a bornak más párhuzamai is vannak az emberi élettel. Az elültetett szőlővessző az első termésig megfelel az ember gyerekkorának. Ha jól gondozzák és időben lemetszik róla a vadhajtásokat akkor dús lombú bőtermő kiváló kondícióban lévő ültetvény válik belőle. Aztán leszedik a termést amit préselnek és hordókba helyeznek. Ez az a pont amikor sorsfordító történések fennforgásának eszközlése foganatosítódik. A bor forrni kezd. Egy zavaros mérgesgázokat termelő, haragosan bugyborékoló folyadék lesz belőle. Ez az ember kamaszkora. A lázadó mindenkivel szembemenő öntörvényű és világmegváltó forradalmár korszak. Itt dől el hogy mi lesz az emberből mi lesz a borból. Megpimpósodott borecet vagy évről évre nemesedő egyre letisztultabb óbor. 

Az ember életének meghatározó és sorsdöntő szakasza ez a néhány év. Ezután a hosszú bevezető után ezen korszakomnak három évéről szeretnék most írni. Nemrég felkért egy interjúra Sándor Zsuzsa a 168 óra újságtól. Egy skype interjú volt és beszélgettünk mindenről. Többek között szóba került az iskola ahol legszebb három évemet töltöttem. Akkor döntöttem el hogy írok róla.

Apám egyszerű melós volt. Kőműves. Nagyon intelligens és elképesztően tájékozott ember. Többek között életem egyik meghatározó útravalóját is tőle kaptam a természet szeretetét. Egész gyerekkoromban erdésznek készültem. Nem jött össze. Nem volt meg hozzá a képességem, az általános iskolában nem tudtam olyan tanulmányi eredményt elérni hogy esélyem legyen az erdész pályára. Magyarra lefordítva hülye voltam a tanuláshoz. Viszont egy proli családban alapelvárás hogy szakmát kell tanulni. Beadtuk hát a jelentkezési lapot a velencei Entz Ferenc Szakmunkásképzőbe növénytermesztő gépész szakra. Ez a szalonképesebb megnevezése a tsz traktorosnak.

Kollégista lettem, 1978-ban. Havi 150 forint volt az ösztöndíjam és minden hétvégén adott anyám egy ötvenest amiből 33 forint volt a retúrjegy. Apám mondta hogy ha nincs pénzem szóljak és ad. Soha nem kértem. Néha a nővérem adott egy százast de úgy alapjában véve elég volt a pénzem. Később jobb tanulmányi eredményért már volt amikor 350 forint ösztöndíjat kaptam. 

Abban az iskolában szárnyaltam. Eleve nagyobb tudásanyaggal mentem oda mint a többség. Na nem az általános iskola adta a tudást hanem az a három könyvtárnyi könyv amit kiolvastam. Minden vetélkedőben élen végeztem minden olvasótáborban, országostól a megyeiig ott voltam. A kollégiumnak is volt saját könyvtára, egyből tag lettem ott is.

A körülményekről néhány szót. Akkor még viszonylag új modern iskola volt. Érdekes hogy minden korszerű vívmányt beleépítettek de tornaterem nem volt. Kiváló konyhája viszont igen. Ha valaki háromszor kért akkor háromszor kapott. Voltak hátrányos helyzetű gyerekek akik hétvégén nem mentek haza. Nem sok 2-3 gyerek, maximum öt. Minden hétvégén külön be kellett menni néhány konyhásnak és főzni nekik. Mi akkor még szombaton tanultunk és délben indultunk az állomásra. Mindenki kapott az útra hidegélelmet. Nyolcan voltunk egy szobában, emeletes ágyakon. Mikor visszamentünk vasárnap este akkor bevártunk mindenkit és kipakoltuk a hozott finomságokat. Mindenki azt evett amit megkívánt.

Ha az ösztöndíjamat kiraktam az asztalra az addig ott volt míg én el nem tettem. A szekrényeket zárni lehetőség sem volt. Soha semmi nem tűnt el.

Most pedig a lényeg. Az oktatás és nevelés  színvonala olyan magas volt hogy csak a legmagasabb fokú elismerés illeti meg. Persze ezekre az ember már csak később döbben rá mint az atyai pofon szükségességére. A kollégiumban nevelés folyt az iskolában oktatás. Nem tudnám megmondani melyik volt magasabb színvonalú. Két kollégiumi nevelőtanárunknak nevét meg kell itt említenem. Czompó Károly és Huszti Mihály. Életem két meghatározó oktatója-nevelője. Fiatal emberek voltak mégis a humánumnak, a nevelés professzionalitásának olyan magasságait adták elő hogy az példa minden nevelő előtt. 

Czompó Karcsi két évig osztályfőnökünk is volt. Huszonéves fiatalként minden csibészségünkkel tisztában volt és kapásból blokkolta azokat. Személyisége talán a Tüskevár, Kengyel tanár urának személyiségéhez hasonlított. Távolságtartó, de mindenben benne lévő, szigorú de aranyszívű nevelőnk volt. Huszti Misi remekül kiegészítette és kiváló párost alkottak. Kettőjük közül valamelyikük mindig velünk volt. A tanulással különösebb probléma nem volt. Az volt a szokás hogy minden délután az egész osztály tankönyvekkel átvonult két órára az iskolába egy osztályterembe és az egyik nevelő kiült a tanári asztalhoz a rendet fenntartani mi meg már csak unalomból is tanultunk. Én mondjuk könyvtári könyveket olvastam gondosan bekötve kék csomagolópapírba mintha tankönyvek lettek volna. Ilyen borítóból többféle méret volt nekem előkészítve különböző nagyságú könyvekhez.

Három nap elméleti és három nap gyakorlati oktatás zajlott. Az oktatás színvonala rendkívül magas volt. Az a jó tanár aki úgy tudja leadni az anyagot hogy végig leköti a tanulók figyelmét és az ő színvonalukon magyaráz. Ez utóbbi az oktatás legsarkalatosabb pontja.

Az elméleti oktatás terén két tanárom nevét kell megemlítenem. Varga Géza az egész intézmény igazgatója volt és műszaki ismereteket tanított nekünk. Anyagismeret, műszaki rajz, anyagmegmunkálás elméleti ismerete. Kiválóan magyarázó nagy felkészültségű tanár volt. Az az ember aki érdekessé tudta tenni az óráit. Akinek a szavaira máig emlékszem. A másik nagyszerű ember Oros Endre volt. Erőgépet tanított. Mindent ami motor ami traktor ami húz, von és tol. A többi kiváló tanárral együtt ők voltak mai tudásom megalapozói. Akik elérték azt hogy a természet szeretete MELLETT műszaki érdeklődésű is legyek és ami a legfontosabb hogy folyamatosan a mai napig továbbképezzem magam. Az iskolában könyvekből aztán már keresőként szaklapokból és most az internetről. A traktoros és a nehézgépkezelő szakma rokonszakma. Folyamatos a technológiai fejlődés és lemarad az aki nem követi naprakészen.

A gyakorlati oktatás is az intézmény területén zajlott. Olyan felszereltségű műhelye, erőgép-munkagép parkja volt az iskolának hogy bármelyik korabeli TSZ elfogadta volna. Az oktatást traktorosokból tanfolyammal gyakorlati oktatóvá átképzett emberek vezették. Ott tanultam meg fűrészelni reszelni fúrni faragni. Emlékszem hogy a vizsgamunkánk egy tíz centi magas kovácsüllő volt. Ott tanultam meg a szerelési alapismereteket. Onnan ered az a tudásom hogyha ránézek egy traktorra vagy egy munkagépre akkor nem csak a gépet látom hanem pontosan tudom mi zajlik belül és mi miért történik. Elképesztően jó oktatóink voltak. Tőlük tanultam a műszaki problémamegoldás logisztikai folyamatát. Mit, milyen sorrendben milyen szerszámokkal. 

Minden tanárt nem tudok név szerint megemlíteni de egy biztos. Egyetlen egy középszerű sem volt köztük. Mindegyik emberi és szakmai kiválóság volt. Hivatásuk volt az oktatás és a legmagasabb szinten művelték. Ők azon tanárok akik a két legfontosabb tanári tulajdonság birtokában voltak. ÁTADTÁK a tudást és azt úgy tették hogy MEGMARADJON abban akinek átadták. Kevesek privilégiuma ez. Ha mégegyszer kezdhetném az életemet közéjük szeretnék tartozni. 

Mit adott nekem az az iskola?

Kicsit messzebbről kell kezdenem. Az általános iskolát szülőfalumban egy poros járási székhelyen végeztem. Tipikus vidéki iskola tipikus vidéki oktatás. A tanácselnök fia, a szülői munkaközösség tagjának lánya rossz jegyet nem kaphatott. Végigkínlódtam nyolc évet. Megtanultam írni olvasni számolni. Ennél több pozitívumot nem tudok elmondani. Azt a tudásanyagot amivel ott végeztem nem az iskola adta. 

Aztán elkerültem Velencére. Mint a madár akinek kinyitják a kalitka ajtaját. Szárnyaltam. A közösségi életem a nulláról a mindenben benne van-ra módosult. A tanulmányi eredményem hatalmasat ugrott felfelé. Ott váltam emberré. Ott CSINÁLTAK belőlem embert. Olyan útravalót kaptam hogy egész későbbi életemet a mai napig meghatározza. Soha nem szabad elfelejteni azt az alaptételt hogy a leckét az iskola adja fel de az élet kérdezi ki. Mérhetetlen humánummal találkoztam ott. Megsirattam azt a helyet mikor ballagáson elbúcsúztunk.

A bevezető borászati képsoraira visszatérve nem az én tisztem eldönteni hogy azután a három év után jó bor vált belőlem vagy értéktelen lőre. Egy biztos. Ott mindent megtettek azért hogy tiszta lappal kiforrott személyiséggel és elegendő tudásanyaggal induljak neki az életnek. 

Ötvenkét évesen ezt a blogot írva nagy köszönettel tartozom a velencei Entz Ferenc Mezőgazdasági Szakképző Iskolának.