Van egy barátom aki mostanában elkezdett emlegetni egy régi közhelyet amin elgondolkodtam és érdemesnek tartom szélesebb körű megbeszélésre.

Illető barátom aszerint sorolja be az embereket hogy ELÉRTEK VALAMIT vagy nem. Ez egy nagyon érdekes szófordulat. Ősidők óta létezik, mint amikor azt mondják a gyereknek hogy tanulj mert nem lesz belőled semmi.

A fő kérdés itt az hogy mi az ember értékmérője? Aztán meg mihez képest? Hagyományos értelmezés szerint nyilván anyagi javakban mérik az embert. Anyagi javainak nagysága alapján mondják rá hogy elért valamit. Akinek meg nincsen semmije az meg nyilván ANNYIT IS ÉR. mintha ismerős lenne ez a kifejezés.

 A nővérem a férjével felépített egy házat, szült három szép gyereket, csodálatos unokái, dédunokái vannak de anyagi javakat soha nem gyűjtött és boldogan leélte úgy az életét hogy 66éves korára még nem látta a tengert.

Van egy nagyon kedves hölgyismerősöm aki a tenger szerelmese, csak a tengerparton tudják elképzelni a nyaralást és amikor csak tehetik innen Londonból is mennek le a tengerpartra. Anyagi javakat nem gyűjtött ő erre költi a pénzét.

Melyikük az aki elért valamit? A három gyerek az elérés vagy az emlékek? Vagy a bankbetét? Aki kijön külföldre annak mi a kötelező elérés? Munka, lakás, egzisztencia? Kocsi, nyaralás, habostorta?

Barátom szerint a hölgyismerősöm nem ért el semmit. Szerintem meg semmit nem KELL neki elérni. boldog azzal ami van neki és amit el TUD érni.

Szinte mást sem hall az ember mint hogy egy elembertelenedő anyagias világban élünk és még mindig vannak emberek akik ott tartanak hogy ELÉRT VALAMIT.

Diogenész a híres görög filozófus és bölcs egy hordóban élt és mikor Nagy Sándor azt mondta neki hogy kérj bármit megadom akkor azt válaszolta hogy állj arrébb mert eltakarod a napot. Vajon Diogenész az "ELÉRT VALAMIT" emberek közé tartozott? 

Csak és kizárólag anyagi javakkal lehet mérni az embert? Az igazi kérdés nem ez. Az igazi kérdés az, hogy akinek ez számít, aki ezen keresztül mér Ő milyen ember? Ő azt kérdezi MIT ÉRTÉL EL? Én azt mondom a kérdés a kérdezőt minősíti. Maga a kérdés a kérdezőről többet elárul mint egy teljes körű pszichológiai vizsgálat. Miért?

A kérdésben benne vagy egy komplett értékrend. Egy komplett személyiség.

Ez egy végtelenül szomorú történet.

A XXI. században az európai átlagember számára a legtöbb technikai vívmány elérhető és ezen kívül sok egyéb is. Megvehető a lapos TV az okostelefon, a korszerű autó, olyan dolgok amik még 30évvel ezelőtt is álomnak számítottak. A politikai helyzetnek hála oda utazik valaki ahová akar, sőt oda is költözhet. Mindezeknek a fényében végtelenül szomorú hogy még mindig az élére rakott bankók számítanak nem az élet minősége. 

Barátom filozófiájának egy, jól kivehető üzenete van. Tiporj küzdj gyűjts ÉRJ EL VALAMIT. 

Az EMBER nem számít. A bankóid számítanak. Hogy boldogan élsz? Hogy azt csinálod amit szeretnél? Kit érdekel?

Magam részéről a Newbury Retrófesztivál meglátogatása többet ér kétheti tengerparti nyaralásnál. Na de ez ÉN vagyok. Ezek az ÉN preferenciáim. Másnak másmilyen dolgok a fontosak. 

Emberek vagyunk különböző életutakkal, mért kell hogy egy életnek eredménye legyen. Az élet nem egy számtanfeladat hogy összead-kivon-oszt-szoroz és kijön egy pozitív vagy negatív végeredmény. 

Na de a probléma nem ez. Vajon különb az az ember aki gazdag, mondjuk egy hajléktalannál? Diogenésznél?

Lássuk mit ér a vagyon a rang a pozíció. Az alábbi idézet a Népszava 1916 December 1. napján megjelent számból való és Ferenc József temetéséről tudósít.

"Soha nagyobb pompa nagyobb urat nem ki sért. De hiába arany, hiába drágakő, hiába minden egyházi és világi méltóságok tündöklése, végül mégis elérkezik az utolsó stáció — elérkezik a kripta. A spanyol etikett még itt is parancsol. Leemelik a gyászhintóról a hatalmas érckoporsót. Megáll a menet. A főszertartásmester kopog a kapun. Aranybottal kopog, de a kapu nem nyílik meg, csak belülről kérdezi a kapucinus barát:

— Ki az?

— Ferenc József őfelsége, — feleli a ceremóniák nagymestere.

— Ignosco, nem ismerem, — felel a szerzetes és nem nyitja meg a kripta kapuját.

Másodszor is kopognak és most még telibb gőggel jelentkezik a ceremónia:

— Őfelsége Ferenc József, Ausztria császára és Magyarország apostoli királya.

— Ignosco. Nem ismerem.

A kriptakapu nem nyílik meg és a ceremónia évszázados szavai most fejhajtó alázatosságot parancsolnak. A főszertartásmester újra kopog, a kapucinus barát újra kérdi:

— Ki kér bebocsáttatást?

— Egy szegény, bűnös ember, Ferenc József testvérünk kér bebocsáttatást.

Egy szegény, bűnös ember... íme itt az utolsó pillanatban a spanyol etikett is megengedi, de meg is parancsolja, hogy a királyról, a császárról is észrevegyük, hogy ember, nem több ő sem, csak szegény, bűnös ember. A halál nagy közösségében íme a spanyol ceremónia szerint is szegény, apró emberek vagyunk valamennyien, császárok és parasztok, princek és proletárok egyformán.

Népszava 1916. december 1"

Mások azt mondják hogy én elértem valamit.   Megálltam a helyem egy ismeretlen környezetben, megélhetést biztosítottam a családomnak, sikeres blogot vezetek, szerepelek magyar médiákban, színházban játsszák az életem. Számtalan barátom van akikkel tartom a kapcsolatot. Nyilván álszent lennék ha ezeket elbagatellizálnám.  Természetesen büszke vagyok rá hogy ezek történtek.

Mégis

Mégis azt mondom hogy ami igazán számít az nem ez. Amire LEGbüszkébb vagyok az nem ez. Az mindennél sokkal nagyobb dolog.

Az viszont nem tartozik a nyilvánosságra.

Köszönöm hogy elolvastátok.