Három év telt el a kiköltözésünk óta.
Nagy utat jártunk be sok nehézséggel de szerencsésnek mondhatjuk magunkat.
Ha nehezen is de mégiscsak a szakmámban tudtam elhelyezkedni és most már ott tartok hogy olyan önéletrajzot tudnék írni hogy nem kérdés az azonnali munkaajánlat rengeteg ügynökségtől.
Dolgoztam húsz márka 45 különböző súlyú típusával a másfél tonnástól a harmincöt tonnásig. Teljesen képben vagyok az angol építőipar minden magyartól eltérő biztonsági és technológiai különbözőségeivel.
Olyan cégeknél dolgoztam akiknek neve van a szakmában és tőlük van referenciám is.
A Breheny, Brennan, Braun, Galldris, Skanska, P.C. Harrington mind jól csengő név az építőiparban.
A mi szakmánkban csak művezető telefonszámát fogadják el referenciának és nekem minden cégtől megvan a művezető engedélye hogy referenciának adhassam a számukat.
Ezeket mindig azonnal ellenőrzik az ügynökök vagyis felhívják őket és véleményt kérnek.
Két év után jutottam el oda hogy egy cég visz magával több munkára is.
Érdekes hogy ez a cég a Galldris, pont nem ügynökségen keresztül talált meg hanem a saját HR-ese hívott fel és adott munkát. Természetesen miután felhívott két referencia számot.
Egy éve náluk dolgozok jól érzem magam beilleszkedtem, amíg munkájuk van szerintem foglalkoztatnak.
Mindettől függetlenül naponta kapok átlagban 10ajánlatot különböző ügynökségektől, sőt van amelyik többet ajánl mint amennyiért most dolgozok de én inkább a biztosabb hosszú távú munkát választom.
Ennyit a munkáról.
A mindennapok.
Több mint egy éve költöztünk nagyobb lakásba ahonnan jódarabig nem szándékozunk tovább menni. Ez olyan jó helyen van olyan jó a kapcsolatunk a landlorddal és annak magyar képviselőjével hogy mindenkinek ilyet kívánok.
A feleségem nem dolgozik. Egy, a Barnet-i önkormányzat által biztosított ingyenes nyelvtanfolyamra jár ami több éves és ugyanarra az időpontra esik mint a fiunk iskolaórái.
A gyerek jó tanuló perfekt beszél angolul, szeret iskolába járni. Viszont van egy sajátos problémája ami Magyarországon jelentősen megkeserítené az életét. A miénket is.
Az én fiam elvan az iskolában mint a befőtt csak házi feladatot ne kelljen csinálni.
Itt általában ritkán adnak házi feladatot az is jó esetben öt perc alatt teljesíthető.
A fiamnak ez az öt perc általában három-négy óra folyamatos szenvedés. A nyűglődés magasiskoláját tudja ilyenkor előadni. Nem is tudom mi lenne vele otthon.
A mindennapokban beálltunk egy gyakorlatra és ez határozza meg az életünket.
Szombatonként elmegyünk Edmontonba egy nagy bevásárlóközpontba ahol megcsináljuk a heti bevásárlást valamint megebédelünk kedvenc éttermünkben aztán bejárjuk a piacot a henteseket, zöldségárusokat a kedvenc charitykat, majd a fő termékeket a LIDL-ben vesszük meg.
Ebben a bevásárlóközpontban minden van ami kell.
Van Peacock és Sport Direct ha ruházkodni kell.
Van Wilkinson és sok kis bolt ha háztartási felszerelés az igény.
Van három különböző egyfontos, van több pékség, cukrászda, étterem, kajálda, halas bolt, hentes, zöldség-gyümölcs bolt. Van három charity.
Van Iceland, Boots, ASDA, Tesco, LIDL, Argos. Ezeken kívül még rengeteg egyéb bolt is van mint szőnyeg, játék, cipőbolt. Aztán telefonos boltok garmadája kávézók szépségszalonok kulcsmásoló és felsorolni se lehet mi még.
A parkolóban míg vásárolunk 10fontért kívül-belül lemossák kitakarítják az autót.
Edmonton egyébként egy gettó, ennek megfelelő közönséggel.
Feketék és román cigányok a népesség legalább fele.
Na de nem lakni megyünk oda hanem vásárolni.
Ezzel úgy nagyjából a szombat el is telik.
A vasárnap az ami szabadon választott program.
A főutcán van kilenc Charity amit időről időre végigjárunk.
Itt van negyed óra járásra London egyik legszebb parkja a Golders Hill park ahova rendszeresen kijárunk. Hatalmas zöldterület játszótérrel vadasparkkal mini zooval lepkeházzal.
Néha bemegyünk a St James's parkba mókust etetni.
Megemlíteném még a carboots piacokat amik mindenféle antikvitást vagy egyéb használt cikket árulnak. Szombat reggel szoktunk oda menni és onnan Edmontonba.
Szeretjük ezeket a vásárokat szeretünk nézelődni de szeretünk múzeumba járni is.
London hatalmas, változatos és megunhatatlan.
Sok magyar barátunk van akikkel rendszeresen összejárunk és rajtuk keresztül van angol ismerősünk is.
A Határátkelő kommentelői közül is személyesen ismerek néhányat. Kategórikusan cáfolom azt a közkeletű szemléletet hogy „csak magyarokkal ne”.
Akiket én ismerek mind kiváló emberek.
Én mikor kijöttünk hosszú és költséges utat jártam be míg végül a szakmámban tudtam dolgozni.
Ez az út sokkal rövidebb és olcsóbb lehetett volna ha előre tudom mi a dolgok menete.
Rengetegen keresnek meg az interneten vagy a blogon, vagy a Határátkelőn keresztül hogy segítsek elindulni nekik itt.
Tudni kell hogy senkinek nem adok halat de nagyon szívesen megtanítom halászni.
Én megfogadtam hogyha valaki segítségért fordul hozzám akkor teljesen ingyen segítek neki.
Szembeköpném magam ha ezért pénzt kérnék.
Nagyon sok embernek segítettem mind korrektül megköszönte. Ennél nekem nem kell több.
Most itt tartunk. Tudom a határaimat.
Szakmunkás vagyok, nem engedhetem meg magamnak azt mint egy diplomás tanult ember.
Nincs ezzel semmi baj hiszen a saját szintemen elégedett vagyok. Nem vagyok irigy senkire.
Az én apám büszkén vallotta magát prolinak. Én is büszke vagyok rá mindazok ellenére hogy mára a szó elég negatív csengésű lett. Sajnálom mert így a mai tisztességes munkásosztálynak nincs rá jellemző meghatározása.
Élünk, megélünk jól érezzük magunkat. Éljük a kispolgár átlagos életét.