Folyamatosan jönnek a hírek Magyarországról hogy baj van. MUNKAERŐHIÁNY VAN. Nem találnak embert, szakembert meg pláne. Horribile dictu  néhány cég odáig süllyedt hogy kénytelen bért emelni. Belegondolni is rossz. Vége a világnak BÉRT KELL EMELNI.

http://www.napi.hu/magyar_gazdasag/havi_negyszazezerert_sem_jon_haza_a_magyar_szakacs.615170.html

Most ha rosszmájú lennék akkor elégtételt éreznék, sőt kárörvendenék. Tudjátok mit? Én bizony elégtételt érzek és kárörvendek. Otthon beérett a termés. Sok köszönet nincs benne, kicsi is meg savanyú is de a tiétek. Tisztelt vállalkozó urak. Tisztelt közgazdászok akik a közép és felsővezetést adjátok a vállalatokban. Most ÉN kérdezek vissza. Hogyis van az a „ ha nem tetszik el lehet menni”, „nyitva az ajtó”, „döngetik a kaput annyian akarnak itt dolgozni”,  „annyit fizetünk neked amiért még itt maradsz ő meg annyival kap többet hogy idejöjjön”?

Én meg azt mondom HA DISZNÓ NINCS KONDÁS SEM KELL.

El lehet menni? Kösz, megfogadtuk a jótanácsot néhányszázezren. Na akkor MOST lehet kinyitni a kapukat és beengedni aki döngeti. Nocsak. Nincs kint senki? Így jártatok bazdmeg. Urak. Nincs aki kivegye alólatok a szart a kórházban? Nincs aki megsüsse a kenyeretek? Nincs aki megjavítsa a vízvezetéket? Talán tovább kellett volna látni az orrotoknál.

Bizony tisztelt középvezetők, tisztelt vállalatvezetők, tisztelt vállalkozók ezért jó részt ti vagytok a felelősek. A lovat nem csak ütni kell hanem néha egy kis kockacukrot is kellett volna adni neki. Dakota indián alól kidőlt a ló mert éhenhalt. Mostmár adnál neki de késő.

Közgazdász urak. Céget menedzselni megtanultatok. Emberként viselkedni nem. A konda szétszéledt, nincs aki összeterelje. Persze ti nem vagytok felelősek. Ti nem tudtátok. Azt hittétek örökké tart a „ majd veszünk fel másik embert” korszak. Tévedtetek. Megérdemlitek.

Utoljára a nagy büdös átkos kommunista korszakban volt a főnök beosztott viszony közvetlen és szociálisan érzékeny. Aztán a rendszerváltás után az átkosban szocializálódott melósbarát „öreg”-eket szép lassan felváltotta az egyetemről frissen kikerült profitorientált fiatalok hada. Megtörtént mindenhol az úgynevezett „fiatalítás”.

 Mára beérett a gyümölcse.

Láttam hogyan beszélnek tisztességben megőszült szakemberekkel. Sokan inkább vállalták hogy idő előtt csökkentett pénzért nyugdíjba vonulnak. A fiatalítás hozadéka az is hogy Magyarországon negyven év felett nem ember az ember. A szaktudás a tapasztalat a szorgalom nem érték.

Az emberek értettek a szóból. A köztudottan röghözkötött magyar máshol próbál boldogulni.  Nyelvtudással vagy anélkül keserűséggel telve megy el.

Kint az új országban iszonyatos hátrányt kell ledolgozni.

Elhelyezkedtem az angol építőiparban. A nyelvet nem beszéltem. Az építőipar felépítését technológiai folyamatait nem ismertem. Húsz év után a birminghami vizsgán ültem újra lánctalpas forgókotróra megint. Sokszoros hátrányból indultam. Valamivel pótolnom kellett a nyelvtudás hiányát. Csak és kizárólag a munkámmal tudtam azt elérni hogy a cégek, az ügynökségek munkát adjanak. Csak a munkámmal tudtam kompenzálni. Nem, nem kellett többet dolgoznom mint más gépkezelőknek csak jóval profibbnak kellett lenni. Két dolog jellemzi az itteni, amúgy nagyon jó gépkezelőket. Csak annyit csinálnak amit mondanak nekik. Soha nem kezdeményeznek akkor sem ha tudnának segíteni. Valamint úgy félnek a közművezetékektől mint a tűztől. Na ezen a két téren tudtam lelépni őket. Nem volt könnyű. Ha a feleségem nem tartja bennem a lelket az első időkben akkor idegileg rámegyek. a szakmai önbecsülésem romokban hevert. Ő volt aki bízott bennem és végig tartotta bennem a lelket. Sikerült. Ma már folyamatosan van munkám sőt olyan is előfordult hogy cégek akiknek dolgoztam újra engem kérnek. Az ügynökök naponta küldik ajánlataikat.

Dolgoztam az öt év alatt körülbelül hatvan különböző építkezésen. Egy naptól egy évig. Soha a legcsekélyebb problémám vagy konfliktusom nem volt, egy esetett kivéve mikor én hagytam ott egy építkezést. Mindig mindenhol a legnagyobb tisztelettel beszéltek velem. Számtalan ország melósaival dolgoztam együtt Dél Afrikától Litvániáig. Mindenkivel békében és barátságban.

Nehéz volt idáig eljutni. Mindegy nem érdekes. Túl vagyok rajta.

Igen ez nekem elégtétel. Ha van eszük akkor a nagy arcból egy kicsit visszavesznek otthon. A pökhendi megalázóan odavetett „el lehet menni” talán kevesebb lesz. Még az is előfordulhat hogy emberszámba veszik a melóst. A megbecsüléstől még fényévekre vannak de valami elkezdődött.

Mi néhányszázezren indítottuk el ezt a folyamatot. Volt a kormánynak néhány sikertelen, közröhelybe fulladó próbálkozása a kivándorlók hazacsábítására.

Ahány kivándorló annyiféle indíttatás. Természetesen a legnagyobb motiváció a pénz. Viszont a munkahelyi légkör sem elhanyagolható tényező. Van akinek fontos. Aztán ez az az időszak amikor a magyarnak elfogyott a türelme.  Már nem hat a „várjál még néhány évet és jobb lesz” duma.

Persze senki sem pótolhatatlan. Majd közgazdász úr beáll tökösnővérnek, majd menedzser elvtárs kiszedi a kenyeret a kemencéből.

Azt hiszem a közgazdasági állatorvosi ló minden ismérve felfedezhető a balatoni vállalkozók tevékenységén. Csapnivaló szolgáltatást nyújtani aranyáron, zsebből fizetett vagy ki nem fizetett emberekkel három hónapig, kitermelve az év többi hónapjára a megélhetést plusz az X5 BMW árát.

Az egész folyamatra az ostoba kormányzati kommunikáció még rátett egy lapáttal. „Tapasztalatot szerezni mennek ki a magyarok aztán majd hazajönnek és felvirágoztatják az országot”.

Tejóatyaúristen. Ha egy kutyának beadnák ezt a dumát megveszne tőle. A kormány az adófizetők pénzéből hazavásárolt néhány embert és óriási sikerként elkönyvelte.

Lófaszt mama…

Kinyílt a világ megszűntek a határok, egy újkori népvándorlás kezdetén vagyunk. A „Nem térkép e táj” már nem tart otthon senkit. A párducbőrös kacagányt el kellett adni hogy egy tányér leves kerüljön az asztalra.

A tisztelt országmenedzser urak mit gondoltak meddig lehet büntetlenül hülyének nézni a magyart? Meddig lehet lózungokat pufogtatva röghöz kötni az embereket?

Negyvenhét évesen harminc év munkaviszony után mondtam hogy elég volt. Azt kell mondanom hogy köszönöm urak. Meg kell köszönnöm hogy átsegítettetek a saját korlátaimon és olyan élményekhez jutottam amikhez egyébként esélyem sem lett volna. Minden nap egy új élmény minden nap egy új felfedezés, és vagyunk így ezzel néhány százezren.

Ja hogy közben otthon nincs szakember. Az országot nem egyetlen nap alatt hagyta el ennyi ember. Hosszú, folyamatosan erősödő trend ez ami mérhető vizsgálható és előre jelezhető. Semmit nem tettetek ellene. Most meg megy a csodálkozás hogy nincs ember. Gratulálok. Így kell ezt csinálni. Felmerül a kérdés hogy mondjuk az utolsó tíz év felsővezetése mennyire alkalmas a feladata ellátására ha az orruk előtt zajló folyamatokat sem tudják kezelni? Ha én ilyen szakember lennék már páros lábbal rúgtak volna ki mindenhonnan.

Nem sajnálok semmit és senkit. Nyomokban sincs bennem ideológiai elkötelezettség az ország iránt. Magyar vagyok és ezt soha nem tagadnám meg. Ott születtem, az életem legnagyobb részét ott éltem le. Minden emlék odaköt. Semmi bajom az országgal, a hazával, sőt az ott zajló folyamatokkal sincs. Elfogadom és tiszteletben tartom a nép döntését hogy milyen országvezetést választott. Ha a választópolgároknak ez kellett ám legyen. Engem nem érint. Gusztustalanul önző féreggé váltam.

Most meg elégtételt érzek. Visszaigazolást hogy jól döntöttem. 

Mi kivándorolt magyarok számtalanszor megkaptuk már hogy hazaárulók vagyunk, hogy menjünk nem hiányzunk  senkinek, hogy mindig idegenek leszünk a világban és sehol nem lelünk otthonra. 

Én meg csak ennyit mondok: