Arról van szó hogy az utóbbi hetek élményeinek hatására megfogalmazódott bennem néhány gondolat amit most közzéteszek.
Nem akarom már tovább spilázni ezt a "melósból színházi szerző" témát, meg a "hogy élem meg" lerágott csontot. csak egy kicsit elidőznék a mű megszületésén amibe akkor láttam bele mikor a londoni színházban előkészítették az esti előadást. Igazából ott tudatosult hogy ez mekkora csapatmunka.
Például egy minimalista díszlet mennyit tesz hozzá az előadás egészéhez. Bagossy Levente nagyon jó érzékkel felismerte hogy nem egy fullra berendezett szobát kell csinálnia. Pontosan ez az az eset amikor a kevesebb a több.
Hogy a dramaturgia milyen sokoldalú művészet. A Diggerdrájver esetében a dramaturg feladata a posztból vett epizódok sorrendbe rakása hogy az érzelmi csúcspontok a megfelelő ütemben kövessék egymást, hogy a néző figyelme végig fenntartható legyen, de az ő feladata a történetmesélés hatékonyságát kialakítani valamint figyel a helyesírásra, utána jár a háttérinformációknak, beszélgetőtárs, vitapartner.kontroll-személy, fordító stb...
Persze nem magamtól vagyok ilyen okos dramaturg témában, Bagossy Laci homályosított fel.
Szóval az a lényeg hogy mire egy ilyen darab összeáll tehetségek sora működik közre. Én mint író az egészhez az alapot adtam(fél életem alapásással telt) de a színházi stáb húzta fel rá a felépítményt.
A Diggerdrájvernak van egy nagy problémája. Az átlagnéző nem tudja milyen jó. Ugye a műfaja szerint monodráma. Vagyis egy ember ül az asztalnál és beszél. Ez a mű fő csapásiránya még akkor is ha három szereplő van és a végén a gyereknek fontos feladat jut. Tény hogyha én ennyit tudnék egy darabról, nem mennék be a színházba. Persze vannak színházbajáró emberek akik már láttak Bagossy rendezte művet tudják milyen kiváló színész Epres Attila ezért megnézik.
Meggyőződésem hogy a darab sikere abból fakad hogy akik látták azok mindig többet kaptak mint amit vártak. Azért sikeres mert egy sztorizós történetmesélős darab ahol a néző többet nevet felszabadultan mint ahányszor komolyan egyetértően bólogat vagy néhány könnycseppet elmorzsol a szeme sarkában. Ráadásul ezekből minden a helyén van és a néző mindig úgy áll fel a székről hogy nagy élményben volt része. Ezt persze elmondja másnak is meg közzéteszi a Facebook-on, és ez aztán teltházakat generál. Edit a http://stageinlondon.com/ szervezője mesélte hogy a férje kint az előtérben várta a későn jövőket mikor elkezdődött az előadás. Néhány perc múlva küldött neki egy sms-t hogy gyere be, nagyon jó.
A londoni előadás hatalmas siker volt, de nem volt teltház. Százhúsz ember nézte és aki látta az UTÁNA mind azt mondta hogy várakozáson felüli volt az élmény és ha ezt tudja akkor elhozta volna az aranyhörcsögöt is.
Szerintem ez a titka a darab sikerének persze lehet hogy tévedek mert más szemszögből nézem mint akik rendszeresen színházba járnak.
Aztán a Index mindkét cikke feltette a koronát a műre. Megmutatta a melóst és megmutatta a bloggert akiből színházi előadást csináltak. A riportok megjelenése napján 25ezren keresték fel a blogomat. Minden szó, minden idézet tőlünk valósághűen jelent meg. Semmit nem tettek hozzá semmit nem vettek el belőle, mindössze profi módon összeállítottták, keretbe foglalták, és a legjobb fényképekkel illusztrálták. A képekkel még a feleségem is meg volt elégedve pedig olyan nincs...
Régebben írtam már hogy büszke vagyok hogy végig az én változtatás nélküli szövegem került előadásra a darabban. Csülkös Viktor barátom Grazból küldött egy sms-t hogy úgy látja hogy én sokat és tudatosan dolgozom azon hogy növeljem az irigyeim számát. Ez tény. Csak annak vannak irigyei aki csinál valamit. Ha ez az ára az irigységnek akkor jól van ez így.
A témák jól lettek összeválogatva de mégis van egy ami közelebb áll hozzám. Az amit a hitről mond Attila benne. Nem, nem lettem hívő. Továbbra is meggyőződéses ateistának vallom magam. Viszont nem vagyok hitetlen. A rendszerváltás után sok ember fordult az egyház felé. Én nem tudom megtenni. Az én neveltetésem, az én magánúton felszedett tudásom hogy úgy mondjam nem egyházbarát. Tisztelem becsülöm a vallásos embereket, de az én hitemhez nem kell egyház, nem kell liturgia és egyáltalán nem kell más magamon kívül.
Sajnos egyre többen vannak odaát akiket segítségül hívhatok nehéz helyzetekben. Hogy van-e "odaát" vagy nincs, nem tudom. Ahogy az idő telik egyre jobb hinni benne hogy van. Aztán ha majd végleg leoltják a villanyt akkor kiderül. Lehet hogy majd én is hallok egyszer egy hangot hogy "fater most segíts"...
A darab vezérfonala a kivándorlás. Őszintén beszélek benne az okokról az útról a következményekről. Itt már nem lehet elmenni a politika említése nélkül.
Nem tagadom hogy indulatból jöttem el. A rendszerváltás hozhatott bármekkora szabadságot bármekkora technikai fejlődést, hozhatott demokráciát és nyitott határokat, mégis van egy nagyon nehezen magyarátható negatív hozadéka. A munka becsülete, és vele a munkás becsülete megszűnt létezni. Kész, vége, nincs olyan. A pozitív inspiráció fogalma ismeretlen. A kondérból nagykanállal merítő vadkapitalisták a közgázról frissen szabadult, és ugynevezett "fiatalítás" jelszavával vezető pozícióba helyezett ifjoncok tettek róla hogy a melós ha tehette hátra se nézve meneküljön.
A kivándorlás általában egy folyamat eredménye. Folyamatos negatív történések eredménye. A vicc az hogy kúrva kevés kell a folyamat megfordításához. Sokszor az emberségesebb bánásmód elég. Egy jelentéktelen fizetésemelés megfordítja a szándékot.
Elég egy JEL hogy valami jó irányba változik. Nincs ilyen. Az egész gazdaságra egy langyos punnyadás jellemző. A melóst megfizetni nem tudják vagy nem akarják. Ez nyilvánvaló. Viszont így a jó munka elvárásának sincs meg a háttere. Követelni kell és megfizetni. Amíg ez nem következik be addig Magyarország mindig sereghajtó lesz.
A legutolsó parlamenti szavazás amin résztvettem az 2010-ben volt. Akkor már nagyon tele volt a hócipő erősen készültünk ki. Kerestem egy munkáskesztyűt meg egy nagy orvosi fémcsipeszt, kézenfogtam az ötéves fiamat és mentünk az iskolába szavazni.
Az aulában egy asztal mögött ültek a pártok képviselői. Rajtunk kívül nem volt senki. Megálltam az asztal előtt és leguggolva a fiamhoz a következőket mondtam neki.
-Benedek, itt előttünk a pártok képviselői ülnek. Ezek a pártok felelnek egy ország jövőjéért az emberek jólétéért. Ezek miatt az emberek miatt te már nem ebben az országban fogsz felnőni. Ők nem teljesítették a feladatukat mi pedig elmegyünk. Nem akarom hogy a te életedet is tönkretegyék. Az ott előttük a szavazólap. A világ legmocskosabb papírlapja. Olyan mocskos hogy mi nem vagyunk hajlandók puszta kézzel megfogni.
Ezután a munkáskesztyűben átvettük a szavazólapot és bementünk a fülkébe. Ott beixeltem a legszélsőségesebb párt nevét. Úgy voltam vele hogy a szavazatommal akárhányad milliomod részben bedobom a lovak közé a gyeplőt. Iszonyú keserűség volt bennem. Negyvenhét év nyomtalanul nem törlődik ki. Aztán a csipesszel beleejtettük az urnába a borítékot.
Egyetlen reagálás volt az asztal mögül, valaki azt kérdezte hogy a hazaszeretet az semmi? Nem akartam vitába bonyolódni így egy közhellyel válaszoltam hogy azt egyik boltban sem fogadják el fizetőeszköznek.
Végezetül nagyon köszönöm mindenkinek az elismerő szavakat, a gratulációkat az előadás után és az Index cikkei után. Remélem még sokáig olvasóim maradtok.
